Tüntetni csak okosan és szépen…

Higgadtabb, pacifista gondolkodóként soha nem örülök a tüntetéseknek, de elismerem, hogy bizonyos esetekben fel kell lépni, hangot kell adni az elégedetlenségeknek. Ha jó ok van erre, van mondanivaló és van mögötte értelem és érzelem. Ami viszont pár napja Pécsett demonstráció címén zajlott, az nem volt más, mint egy szervezetlen, happening, fesztivál, macskazene, lődörgés – mondanivaló nélkül. Csak igazi tüntetés nem.

Nem tartozom egyik párthoz sem. Nem is tartom politikai kérdésnek és témának, még ha mások ezt is csinálnak belőle, hogy az, ami jelenleg Európában zajlik a migráció témakörében, nem egészséges ránk nézve, az európaiak számára.

Lehet szidni a kormányt, nem is kevés dologért. Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a migrációs válság kezelését kiválóan hajtották végre, a határzár minimalizálja a „látogatók” számát. S igenis meg kell süvegelni az utált, patás Orbánt is, hogy – immár cseh, szlovák, lengyel és osztrák szövetségeseivel – keményen melózik a nyugat-európai, vaksi csúcsvezetői szemek felnyitogatásán.

Eközben persze a magyarokat sem árt felvilágosítani, mert a szélsőségesen liberális hangos kisebbség időről időre elbagatelizálja ezt az egész migrációs problémahalmazt. Nyilván addig, amíg nem az ő ajtajukon kopogtatnak a ki tudja milyen hátterű, gazdagabb arab országokban nem kívánatos személyeknek számító bevándorlók.

Lehetne változtatni az eszközökön, miként is világosítsák fel a magyarokat idehaza, elismerem. De mivel a kommunikációs zaj hatalmas, s míg az emberek többsége pedig leggyakrabban megosztott FB-bejegyzések, cikkek, röpiratok címeiből tájékozódik a mellékhelyiségekben a nagyvilág dolgairól, addig azt is elismerem, hogy a kormánynak is faék egyszerűségű üzenetekkel kell dobálóznia.

Ugyanilyen egyszerű üzenet volt a Soros-kampány és a pécsi Soros-nyilatkozat.

Hiszen kérem szépen, tegye a szívére a kezét minden jó érzésű magyar, s válaszolja meg a kérdést. Ugyan már, Soros György miért éppen 4 hónappal a magyar választások előtt húz elő félmillió dollárt a mellényzsebéből?

A pénzt miért nem konkrét célokra, letisztult, jól kitalált programokra adja, s miért olyanoknak, akik minden rezdülésükkel a hatalmon lévő kormányt támadták az elmúlt időszakban?

Ha a civileket szeretné támogatni, miért nem jelöl ki az irányokat? Miért nagyvárosonként pár ember dönt 100-150 millió forint sorsáról? Miért nem kell megindokolni, ha egy-egy pályázatot elutasít a naccságos úr helyi kiscicája?

Vagy éppen ez a cél? Ha engem és az érdekeimet szolgálod, kapsz pénzt, ha nem, nem kapsz. Ha kormányt akarsz buktatni, járnak a milliók, ha nem, csak szótlanul ételt osztasz, fákat ültetsz, játszóteret újítasz fel.

Nagyon úgy fest ugyanis, hogy itt kérem kisebb-nagyobb szektákba tömörülve suttogó propagandisták hálózata épül a szemünk előtt. Meglátjuk azokon a bizonyos pénzt elnyerő programokon, milyen kis felhő burkolja be a párbeszédeket, milyen kis kiáltványok, röpiratok járnak majd kézről kézre, milyen aktuális tüntetésekre próbálják összerántani a szektatagok a mit sem sejtő, nem feltétlenül sikeres hátterű embertömeget.

Mert ne legyenek kétségeink, erre megy ki a játék.

Ha pedig esetleg időről időre lebuknának, már a magyarázat is megvan: nem ők kezdték… Ők csak a szenvedő fél, akiket sajnálni kell. Se házuk, se hazájuk, csak sirámuk. Ez lesz. Ők csak csendben dolgoznak, csak suttognak. Nem is tüntetnek.

Vannak mások, akik tüntetnek értük – például Pécsen nemrég.

Azok, akik minden ilyen bulin ott vannak, ha egy jó kis orbángyűlöletről van szó valamelyik hétvégi estén…Vicceskednek – mások szerint inkább bohóckodnak – vonulgatnak, énekelnek, viktoroznak, gyávazsoltoznak meg hoppáznak.

Csak éppen a mondanivaló hiányzik, hogy miért is?

El a kezekkel a civilektől!

Mondják, miközben Pécsen működik lakosságszámra vetítve Magyarországon a legtöbb civil szervezet.

Abban a városban, ahol teljesítőképességén és erején felül támogatja az önkormányzat a civileket.

Ott, ahol sokéves töketlenkedés után Páva Zsolt polgármesternek kellett az asztalra csapnia, hogy engedjék már vissza a civileket a kulturális főváros programba, ha már rólunk szól ez az egész.

Ott, ahol civelek működtetnek komplett ellátórendszert hajléktalanok számára.

Abban a városban, amely a korát jócskán megelőzve számos területen civilek bevonásával, velük együttműködésben végzi művészeti, kulturális, szociális feladatait.

Ott, ahol civileket kérnek fel, hogy a fontos döntések előtt segítsék a városvezetés munkáját. Lásd bicikliutak, köztér-fejlesztések, programok…

 Komolyan? El a kezekkel a civilektől?

Nem. Amit ők mondani akartak, csak nem sikerült, az a következő: el a kezekkel a Soros-alapítvány által támogatott pécsi szervezettől. El a kezekkel Sorostól. El a kezekkel a kis akcióiktól, amelyeken majd elesett embereket próbálnak terelgetni a választófülkék, s azon belül is a megfelelő rubrikák irányába.

Nyissuk ki a szemünket, fülünket, és nagyon figyeljük ezeket a „komoly” programokat, amelyeket majd támogatni fognak. 

Csak a kezemet figyeljék, mondta, Alfonzó… 

Zseniális kampánnyal izzítják a forró őszt az MSZP-sek

Miután néhány napja annyira forr a levegő az ellenzék körül, hogy már egymás ellen is tüntetnek, nem is volt nagy meglepetés, hogy a kormányváltó erők döbbenetes erejű kampányt indítottak. Az egyetemen fogják tanítani az MSZP-sek húzását, mert ennél nagyobb balhorgot nehéz bevinni egy városvezetésnek.

Ez nem 6:3, hanem 66:3

Én szeretem focit – mondogatta rendszeresen gúnyolódva a futballról Gálvölgyi, miközben ebben a kijelentésben nincs semmi gúny és még irónia sem. 

Détári, Esterházy, Kiprich

Hogy miért nincs ebben semmi, de semmi vicces, gúnyos? Mert nem lehet ironizálni azzal, hogyha 5-6 éves srácok csak azért jönnek össze, hogy rúgják a bőrt órákig, és tragédiaként élik meg, ha nyolcévesen azt hallják, hogy 6-0-ra ment el a Szovjetunió a világbajnokságon, mert Détári, Esterházy, Kiprich igazi példaképek voltak. Velük éltek, a cselt nem a srácok, hanem a nagy Détári, Kiprich, Esterházy csinálta meg a grundon, mert őket képzelték oda maguk helyett.

Nem ironikus az sem, hogy ma ott, ahol valamikor ezerszer is elkoptak a bőrlabdák, ahol felszakadtak a térdek – mert ezernyi sebhelyet okozott a hepehupás beton – ma parkolók vannak. Ha pedig nem autók sorakoznak a panelek között a pályákon, akkor csak néhanapján állnak össze a srácok, hogy focizzanak, miközben a külföldi egyetemisták a jakabhegyi kollégiumnál és Egyetemvárosban rendszeresen megteszik ezt.

Szóval, a baj az, hogy ma a 8-9 éves gyermek már nem sír, hogyha Andorra ellen, vagy éppen Luxemburg ellen elbukik
Détári, Esterházy, Kiprich, mert nem érdekli őket, és mert nem érzik sajátjuknak a mostani válogatottat. (Hogy erről ki tehet, az jelenesetben lényegtelen, mert nem a hiba oka, hanem a következménye a lényeges).

Détári, Esterházy, Kiprich

És ez nem valamiféle hamis nosztalgia, és nem az Eb okozta öröm lebecsülése, hanem lassan ténykérdés: nincs háttérországa a focinak, a nagyvárosokban el-, vagy ki-, vagy meghaltak a grundok, eltűntek a pályák.

A falvakban még mindig nagyon fontos, hogy legyen csapatuk, mert – így vagy úgy – összehozza az embereket, mert közös a téma, a közösség beszélhet róla. Pécsen nincsenek meg ezek az apró közösségek: nem ugyanabba a kocsmába jár a polgármester és a tanár, a szomszéd fiú és a villanyszerelő. Mivel nincsenek közös helyszínek, nincsenek csapatok sem – a pécsi kispályás bajnokságban gyakorlatilag az elmúlt években folyamatosan fogytak el a csapatok, az életkor meg szép lassan növekszik.

De Pécsen valamikor 16 nagypálya volt – lásd a Magyarfutball.hu összesítését –, jó részüknek már nyoma sincs, vagy éppen a gaz veri fel őket. Persze ott van a PEAC, az NB III.-as PMFC és a PVSK, ám ezek elérhetetlenek az igazi amatőröknek, a műkedvelőknek, a háttérországnak.

A Diana SE talán az egyetlen olyan kezdeményezés, ami pozitívumnak mondható, hiszen ők frissek, akkor alakultak, amikor a hazai futball leszállóágban volt – sőt, még léteznek. Ami önmagában eredmény, mert hol van már a néhány éve még működő pécsbányai, nagyárpádi vagy vasasi csapat? És hol vannak a többiek?

Igen, az is tény, hogy rengeteg fiatal kerül be a városi utánpótlásba, sok gyermek, fiatal jár edzésre a PVSK-hoz, a PMFC-hez, és vannak a PEAC-nál is. Igen ám, de mire felnőnek, csapatonként mindössze 11-en lehetnek ott a kezdőben, azaz alig 40-50 fiatal mutathatja meg a 150 ezres városban azt, hogy mit tud, vagy mit nem.

66:3

Nos, ez lópikula. Semmi. Főleg abban az összehasonlításban, ha azt nézzük, hogy a négy megyei osztályban 69 csapat vitézkedik. Baranya lakossága 370 ezer körül van, vagyis a megyeszékhelyen élő 150 ezer emberre jut HÁROM, azaz HÁROM megyei csapat, míg 220 ezer lakosra 66 megyei csapat.

Tehát 66:3 az arány: vagyis míg Pécsen 50 ezer lakosnak be kell érnie 1 megyei csapattal, addig Pécsen kívül 3300 ember juthat közelebb 1 csapathoz. Pécsen így esély sincs arra, hogy egy műkedvelő amatőr megmutassa magát, és ha egy 14 éves, utánpótlásban pallérozódó srác, aki még nincs kész, ezt felismeri – simán feladhatja. Jöjjenek inkább a lányok, a kocsma, mert gondolhatja, neki esélye sem lesz, különben is, ő a különc, hiszen hát alig vannak...

De aki kijár a megyei meccsekre, az láthatja, hogy még mindig nagyszerű tehetségek rúgják a labdát a megyei pályákon, akik valóban csúsznak-másznak – tanulhatnának tőlük – a pályán, akik sorra kallódnak el. Nincs erő, energia, szakember, hogy vagy ott erősödjenek meg, vagy pedig kiemeljék őket onnan. Miért, amikor látjuk, hogy az akadémiai rendszer nem hozta a várt eredményeket?

És azt is látni, olyan pályákon gyakorolják a labdaátvételt, a beadásokat, a cseleket, amelyeken sokszor még a teheneknek is kitörne a lábuk, és a délutáni edzéseken már koromsötétben botorkálnak. Pedig nem kéne, de csinálják. Ezért nincs helye a gúnynak, az iróniának. Mert szeretik a focit és én is szeretem a focit. Még...

Ma este Costa Rica...

Jöjjön a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás?

A cukiskodó Vona Gábor vezette Jobbik az elmúlt hónapokban jobban dörgölődzik a balos emberekhez, mint egy kóbor macska a koldus – Simicska – lábához. Oké, hogy a szavazatmaximalizálás a cél, és a Fidesz lebuktatása – hiszen az ellenzéknek mindig ez a célja –, de azért itt ez így nem smakkol.

Nem véletlenül tolja magát a Jobbik balra, hiszen a szélsőjobbos múlt – ne szépítsük, zsidó- és cigányellenesség – miatt hazánk egymillió állampolgárát alapból elveszítették, míg a fennmaradó részéből leginkább az elégedetleneket tudták csak megszólítani, akiknek elég volt egy kis pufogás, meg durrogtatás, meg a handabandázás, hogy minden rossz, még a sajton is ott van az a rusnya lyuk! Mert? Azééé!

(Ezt a szövegelési módot egyébként most eltanulta az MSZP, akik 8 év alatt annyira nem tudtak talpra állni, hogy még mindig velük mossa fel a padlót a volt miniszterelnökük, Gyurcsány Ferenc, aki úgy játszik az MSZMP-s örökséggel küszködő szocialistákkal, mint Vona Gábor a kiscicákkal.)

Szóval itt van most ez a Vona Gábor, aki néhány éve még a szélsőséges gárdistákkal kapaszkodott össze, hogy megvédje a vért és a becsületet az elnyomó hatalommal szemben, hogy a tesztoszteron, a férfias erő felülemelkedjen a puhány Fideszen, meg a liberálisokon, meg mindenkin, aki így vagy úgy más – nem, nemcsak a melegekről van szó, hanem azokról is, akik mondjuk katolikusok, de romák és imádják a hazájukat, vagy azokról, akik teszem azt, zsidó felmenőkkel rendelkeznek. Mert ugye ők voltak a politikai célkeresztben.

És akkor eljött a cicáskodó, a muciskodó, a cuncimókuskodó Vona Gábor, aki leveleket küldözget baloldaliaknak, meg arról beszél, hogy nem is kell feltétlenül a jobbikos jelöltekre szavazni, ha van jobb náluk. A lényeg, hogy leváltsák a Fideszt, aztán majd lesz Valami – erről később.

Szóval Vona Gábor kifordította a köpönyeget, ami ugye érthető, hiszen ki akarna még négy évig országot járni és mindenféle levitézlett, szebb napokat látott politológusokkal diskurálni  – olyanokkal, mint a pécsi Horváth Csaba tanár úr, aki évek óta vágja a disznót az értelmiséggel (?) gadányi kertjében, úristen, ilyen ember oktat az egyetemen.

Jött tehát a nagy Vona-trükk: mutassuk meg az emberi oldalunkat, hogy a tesztoszterontól izzadó vezér  mögött lássák azt az érzékeny embert, aki Empatikus, Szeret, és ha már a Védtelen pici állatokat védi, akkor üzenhetjük, hogy ő megvédi és szereti az embereket is. Vona urat ezzel betolták a szocialisták és liberálisok által kisajátított, elhazudott szolidáris emberbaráti akolba.

De hát valakiket itt nagyon átvernek: mert ha beveszi a jobbikos bázis, hogy a tesztoszteronvezérből cicamicákat simogató cuncimókus lett, akkor bizony szépen elkulloghatnak, hogy no lám, ez lett a korábban a homokosokat börtönbe küldő falka alfahímjéből.

De megpróbálják átverni a baloldaliakat is, mert nekik is ugyanazt kellene bevenniük, hogy már egy akolban vannak, a jobbikosok elhagyták a sötét oldalt, kijöttek a fényre. Igen ám, de az árnyékban ott maradt ugyanaz a jobbikos tagság, akik természetesen sosem cigányoznak, zsidóznak, vagy éppen sosem - eskü! - köpnek a holokauszt-áldozatok cipőjébe…

És akkor a bizonyos Nagy Valami: tehát a mostani ellenzéki képlet az, hogy a Jobbikkal leváltják majd nagyközösen a Fideszt, aztán jön a tömegbelövetés korszakának miniszterelnöke, a székelygyűlölő Gyurcsány Ferenc, a jutalmakat délután és délelőtt felvevő szocialista, Tóth Bertalan, a nagy túlélő Fodor Gábor, és az apróságok – a Momentum, a MoMa, az Együtt – és akkor csinálnak egy jobb országot, és majd nagyon összefognak, együtt kormányoznak, Nagyközösen, ez lesz a Nagy Valami.
Ahaa.

Olyan ez az egész, hogy jöjjön akkor a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás, ami után jöhet az őskáosz, aztán majd lesz Valami, de mégis mi?

Mi lett veled, egyetlen forradalmár?

Nem először hangoztatod liberális politikai nézeteidet, kedves Lovasi András, de most már valami nagyon-nagyon nem stimmel.  

Mint mindenki Pécsen, a kilencvenes években én is a zenéden nőttem fel, rongyosra hallgattuk a Kispál és a Borz kazettákat – nem megyek bele, hogy jó volt-e vagy sem az, hogy akkor volt a Kispál, a Tankcsapda, a PUF és még néhány alterzenekar, azt kész - , mindenesetre a jó értelemben vett populáris kultúrát, a nyitottságot és szívet adtatok sok fiatalnak. 

Persze, nyafogós nosztalgia ez, de vállalom. Úgy gondoltuk, hogy nemcsak te, hanem kicsit mi is az egyetlen forradalmárok vagyunk a városban, mert mindenki hinni akart abban, hogy ő bizony forradalmár, aki tudja a helyes utat, de ez a lázadás valami kedvességgel, valamilyen bájos szeretetburával volt betakarva. Tudtuk, hogy játék, de olyan játék, ami akár komoly is lehet, mert valóban éreztük, hogy valami mást kapunk, mást adhatunk tovább (nyafogós nosztalgia, megint). De, hogy ez a forradalmár most azt mondja, hogy jöhetne akár a Jobbik is...

No, tehát akkor itt van egy másik történet, amihez nincs közöd. Milliók meneteltek a halálba, mert zsidók, vagy cigányok voltak. A végső megoldás, így hívták azok a gyilkosok, akik gázkamrába küldték, vagy éppen a Dunába lőtték az ártatlan embereket. És vannak azok a jobbikos arcok, akik csak úgy beleköpnek a nekik emléket állítócipőkbe, vagy holokamunak hívják az emberiség egyik legundorítóbb bűncselekményét. Vagy ugyanezek a figurák úgy cigányoznak, zsidóznak, ahogy az a csövön kifér addig, amíg csak lehet, amíg nem váltanak át cukiskodásba, baloldali szavazók megnyerésébe, vagy amíg ki nem derül,  hogy az ő vérük is ugyanez. 

András, szóval akkor jöjjenek ők, csak azért, mert »te hú ba...meg mennyire utálod a Fideszt«, ahogy azt annyira lazán művésziesen mondtad, és ahogy az most annyira trendi, mert csak káromkodva tudod kifejezni a dühödet, aki meg nem így tesz, az annyira de annyira álszent? De te nem vagy álszent? Te egyenes vagy? Így lennél te az egyetlen forradalmár? Ez lettél, dühös, megalkuvó Kossuth-díjas? Miért?

Konyhában, Laciéknál, Bercikével

A baloldal úgy viselkedik, mintha az országot saját konyhának tartaná, a hokedlin ülve két stampedli pálinka között kapnának őszinteségi rohamot, és ugranának egymás nyakába. Valahogy így...

– Te, Laci, mondd már meg, mire értetted, hogy ügynökök vannak köztünk, meg ez a maffiadolog,  te, mondjad már, mennyit ittál? – vágta oda a konyhában Berci, aki jó ideje szemet vetett már a Laci pecsenyére. 

– Kérlek szépen semennyit, de hogy itt mindenki az én pecsenyémet akarja sütögetni, az nem megy, inkább lelépek, unom, hogy én kapom itt az ívet – reagált Laci, aki kissé feszengve ült eddig is milliós órájával a kezén a konyhaasztalnál. Nem is kellett neki több, kiment a gangra cigizni.  

Tibi kapitány, aki mindig jobban bírta az italt a többieknél, még azért kiordított, hogy "na, ha jössz vissza, hozzál már be uborkát, Laci, vagy becsináltál?

Berci ekkor szemlesütve maga elé mormogva azt mondta, hogy tudta ő, hogy Tomit kellett volna meghívnia, mert Laci nagyon nincs jó passzban, és meg is mondta ezt Istvánnak, aki országos cimbije volt Lacinak, "na ugye, én megmondtam, hogy ez lesz". István ezt személyes sértésnek vette és lelépett. Berciék meg úgy döntöttek, hogy maradnak, majd lesz valahogy. 

Nem ezt vártuk az EU-tól!

Azok beszélnek magyarországi puha diktatúráról Brüsszelben, akik egy brutális diktátummal akarnak országokra olyan intézkedéseket erőltetni, amelyeket önmaguktól soha, de soha nem vállalnának el. Milyen világ az, ahol egy külső hatalom megmondja egy autonóm egységnek, jelesül országoknak, hogy milyen emberekkel kell elképzelniük jövőjüket? Egy kontinentális diktatúra.

Örömmel és hatalmas várakozásokkal, szinte a papírt átbökve húztam be az ikszet az igen rubrikába, amikor arról kellett döntést hozni, szeretném-e, hogy hazám csatlakozzon az Európai Unióhoz.

Nyilvánvalóan nem Bécsben szerettem volna kávézót nyitni, sem egy Frankfurt melletti étteremben mosogatni.

Abban bíztam, hogy gyerekeimnek, unokáimnak könnyebb lesz a boldogulás, még ha ennek az is az ára, hogy más országok jól prosperáló multijai részben kizsákmányolják az olcsó munkaerőnket, elszívják a tehetségeinket, s ide borítják silányabb minőségű termékeiket az áruházaikban.

Hittem benne, hogy a felzárkóztatási források valóban arra szolgálnak, ami a nevük.

Az eltelt 13(!) év viszont azt bizonyította be, hogy az EU egyre inkább működésképtelen, a döntéshozók túlélésre játszanak és impotensek, s valójában az egész EU-t sajnálatos módon pár ember irányítja, s attól függően milyen kéréseket kap a gazdasági csúcsszereplőktől vagy milyen lábbal kelt fel, úgy dönt.

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy – legalábbis  a kirakatból annak látszó – szuperdemokratikus intézmény az összes tagállam szuverenitását, autonómiáját veszi el, fosztja meg őket a több mint ezer éves joguktól, hogy rendelkezzenek jövőjükről.

A betelepítése kvóta olyan diktátum, amely szovjet időket idéz, s amely ellen ugyanúgy fel kell lázadnunk, mint 1956-ban.

Abszurd, felfoghatatlan és teljességgel védhetetlen, ha valaki megmondja, kivel éljek együtt, kit fogadjak be, minek tegyem ki szeretteimet, ha akarom, ha nem.

Egy befogadó város szülötte vagyok, ahol békében él együtt évszázadok óta tíz nemzetiség, ahol egymásnak barátja horvát és szerb, amely nyitott más kultúrákra.

És nyitott menekültek befogadására is.

Pécs a Béke Városa cím birtokosa, hiszen délszláv barátaink közül sok százan itt találtak új otthonra a szörnyűségek után a kilencvenes években.

A befogadás és kényszeres betelepítés között az az óriási különbség, hogy a befogadásról a befogadó dönt, míg a betelepítést külső hatalom irányítja. Csak az első esetben tartható fent a béke, az önrendelkezés. És a tisztesség.

Szomorú és valahol tragikus is, hogy most egy olyasmiért kell harcolnunk, amit Szent István király ezer éve kivívott nekünk. Amiért 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és még ki tudja hányszor, az ország hány részén küzdöttünk véres verítékkel, elnyomás alatt, pökhendi uradalmak kezeitől szorongatva.

Meg kell mutatnunk, hogy ugyanúgy tudunk harcolni azok ellen, akik az elnyomásban és a kényszerítésben hisznek, mint a múltban, nagy tiszteletet érdemlő elődeink.