Nem ezt vártuk az EU-tól!

Azok beszélnek magyarországi puha diktatúráról Brüsszelben, akik egy brutális diktátummal akarnak országokra olyan intézkedéseket erőltetni, amelyeket önmaguktól soha, de soha nem vállalnának el. Milyen világ az, ahol egy külső hatalom megmondja egy autonóm egységnek, jelesül országoknak, hogy milyen emberekkel kell elképzelniük jövőjüket? Egy kontinentális diktatúra.

Örömmel és hatalmas várakozásokkal, szinte a papírt átbökve húztam be az ikszet az igen rubrikába, amikor arról kellett döntést hozni, szeretném-e, hogy hazám csatlakozzon az Európai Unióhoz.

Nyilvánvalóan nem Bécsben szerettem volna kávézót nyitni, sem egy Frankfurt melletti étteremben mosogatni.

Abban bíztam, hogy gyerekeimnek, unokáimnak könnyebb lesz a boldogulás, még ha ennek az is az ára, hogy más országok jól prosperáló multijai részben kizsákmányolják az olcsó munkaerőnket, elszívják a tehetségeinket, s ide borítják silányabb minőségű termékeiket az áruházaikban.

Hittem benne, hogy a felzárkóztatási források valóban arra szolgálnak, ami a nevük.

Az eltelt 13(!) év viszont azt bizonyította be, hogy az EU egyre inkább működésképtelen, a döntéshozók túlélésre játszanak és impotensek, s valójában az egész EU-t sajnálatos módon pár ember irányítja, s attól függően milyen kéréseket kap a gazdasági csúcsszereplőktől vagy milyen lábbal kelt fel, úgy dönt.

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy – legalábbis  a kirakatból annak látszó – szuperdemokratikus intézmény az összes tagállam szuverenitását, autonómiáját veszi el, fosztja meg őket a több mint ezer éves joguktól, hogy rendelkezzenek jövőjükről.

A betelepítése kvóta olyan diktátum, amely szovjet időket idéz, s amely ellen ugyanúgy fel kell lázadnunk, mint 1956-ban.

Abszurd, felfoghatatlan és teljességgel védhetetlen, ha valaki megmondja, kivel éljek együtt, kit fogadjak be, minek tegyem ki szeretteimet, ha akarom, ha nem.

Egy befogadó város szülötte vagyok, ahol békében él együtt évszázadok óta tíz nemzetiség, ahol egymásnak barátja horvát és szerb, amely nyitott más kultúrákra.

És nyitott menekültek befogadására is.

Pécs a Béke Városa cím birtokosa, hiszen délszláv barátaink közül sok százan itt találtak új otthonra a szörnyűségek után a kilencvenes években.

A befogadás és kényszeres betelepítés között az az óriási különbség, hogy a befogadásról a befogadó dönt, míg a betelepítést külső hatalom irányítja. Csak az első esetben tartható fent a béke, az önrendelkezés. És a tisztesség.

Szomorú és valahol tragikus is, hogy most egy olyasmiért kell harcolnunk, amit Szent István király ezer éve kivívott nekünk. Amiért 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és még ki tudja hányszor, az ország hány részén küzdöttünk véres verítékkel, elnyomás alatt, pökhendi uradalmak kezeitől szorongatva.

Meg kell mutatnunk, hogy ugyanúgy tudunk harcolni azok ellen, akik az elnyomásban és a kényszerítésben hisznek, mint a múltban, nagy tiszteletet érdemlő elődeink.