Ez nem 6:3, hanem 66:3

Én szeretem focit – mondogatta rendszeresen gúnyolódva a futballról Gálvölgyi, miközben ebben a kijelentésben nincs semmi gúny és még irónia sem. 

Détári, Esterházy, Kiprich

Hogy miért nincs ebben semmi, de semmi vicces, gúnyos? Mert nem lehet ironizálni azzal, hogyha 5-6 éves srácok csak azért jönnek össze, hogy rúgják a bőrt órákig, és tragédiaként élik meg, ha nyolcévesen azt hallják, hogy 6-0-ra ment el a Szovjetunió a világbajnokságon, mert Détári, Esterházy, Kiprich igazi példaképek voltak. Velük éltek, a cselt nem a srácok, hanem a nagy Détári, Kiprich, Esterházy csinálta meg a grundon, mert őket képzelték oda maguk helyett.

Nem ironikus az sem, hogy ma ott, ahol valamikor ezerszer is elkoptak a bőrlabdák, ahol felszakadtak a térdek – mert ezernyi sebhelyet okozott a hepehupás beton – ma parkolók vannak. Ha pedig nem autók sorakoznak a panelek között a pályákon, akkor csak néhanapján állnak össze a srácok, hogy focizzanak, miközben a külföldi egyetemisták a jakabhegyi kollégiumnál és Egyetemvárosban rendszeresen megteszik ezt.

Szóval, a baj az, hogy ma a 8-9 éves gyermek már nem sír, hogyha Andorra ellen, vagy éppen Luxemburg ellen elbukik
Détári, Esterházy, Kiprich, mert nem érdekli őket, és mert nem érzik sajátjuknak a mostani válogatottat. (Hogy erről ki tehet, az jelenesetben lényegtelen, mert nem a hiba oka, hanem a következménye a lényeges).

Détári, Esterházy, Kiprich

És ez nem valamiféle hamis nosztalgia, és nem az Eb okozta öröm lebecsülése, hanem lassan ténykérdés: nincs háttérországa a focinak, a nagyvárosokban el-, vagy ki-, vagy meghaltak a grundok, eltűntek a pályák.

A falvakban még mindig nagyon fontos, hogy legyen csapatuk, mert – így vagy úgy – összehozza az embereket, mert közös a téma, a közösség beszélhet róla. Pécsen nincsenek meg ezek az apró közösségek: nem ugyanabba a kocsmába jár a polgármester és a tanár, a szomszéd fiú és a villanyszerelő. Mivel nincsenek közös helyszínek, nincsenek csapatok sem – a pécsi kispályás bajnokságban gyakorlatilag az elmúlt években folyamatosan fogytak el a csapatok, az életkor meg szép lassan növekszik.

De Pécsen valamikor 16 nagypálya volt – lásd a Magyarfutball.hu összesítését –, jó részüknek már nyoma sincs, vagy éppen a gaz veri fel őket. Persze ott van a PEAC, az NB III.-as PMFC és a PVSK, ám ezek elérhetetlenek az igazi amatőröknek, a műkedvelőknek, a háttérországnak.

A Diana SE talán az egyetlen olyan kezdeményezés, ami pozitívumnak mondható, hiszen ők frissek, akkor alakultak, amikor a hazai futball leszállóágban volt – sőt, még léteznek. Ami önmagában eredmény, mert hol van már a néhány éve még működő pécsbányai, nagyárpádi vagy vasasi csapat? És hol vannak a többiek?

Igen, az is tény, hogy rengeteg fiatal kerül be a városi utánpótlásba, sok gyermek, fiatal jár edzésre a PVSK-hoz, a PMFC-hez, és vannak a PEAC-nál is. Igen ám, de mire felnőnek, csapatonként mindössze 11-en lehetnek ott a kezdőben, azaz alig 40-50 fiatal mutathatja meg a 150 ezres városban azt, hogy mit tud, vagy mit nem.

66:3

Nos, ez lópikula. Semmi. Főleg abban az összehasonlításban, ha azt nézzük, hogy a négy megyei osztályban 69 csapat vitézkedik. Baranya lakossága 370 ezer körül van, vagyis a megyeszékhelyen élő 150 ezer emberre jut HÁROM, azaz HÁROM megyei csapat, míg 220 ezer lakosra 66 megyei csapat.

Tehát 66:3 az arány: vagyis míg Pécsen 50 ezer lakosnak be kell érnie 1 megyei csapattal, addig Pécsen kívül 3300 ember juthat közelebb 1 csapathoz. Pécsen így esély sincs arra, hogy egy műkedvelő amatőr megmutassa magát, és ha egy 14 éves, utánpótlásban pallérozódó srác, aki még nincs kész, ezt felismeri – simán feladhatja. Jöjjenek inkább a lányok, a kocsma, mert gondolhatja, neki esélye sem lesz, különben is, ő a különc, hiszen hát alig vannak...

De aki kijár a megyei meccsekre, az láthatja, hogy még mindig nagyszerű tehetségek rúgják a labdát a megyei pályákon, akik valóban csúsznak-másznak – tanulhatnának tőlük – a pályán, akik sorra kallódnak el. Nincs erő, energia, szakember, hogy vagy ott erősödjenek meg, vagy pedig kiemeljék őket onnan. Miért, amikor látjuk, hogy az akadémiai rendszer nem hozta a várt eredményeket?

És azt is látni, olyan pályákon gyakorolják a labdaátvételt, a beadásokat, a cseleket, amelyeken sokszor még a teheneknek is kitörne a lábuk, és a délutáni edzéseken már koromsötétben botorkálnak. Pedig nem kéne, de csinálják. Ezért nincs helye a gúnynak, az iróniának. Mert szeretik a focit és én is szeretem a focit. Még...

Ma este Costa Rica...