2016. november 23., szerda

Íme, kész a leltár – s József Attilára vonat tolat

Karóval jöttél? 

Ködös, késő őszi este volt. A szárszói nyaralóban a súlyos beteg, a budai szanatóriumból pénzhiány miatt kiebrudalt József Attila fát dobott a kandallóra, s az ágyon merengve („lassan, tűnődve…”) nézte nővére, Jolán három kisgyermekét. 

Talán éppen így született a költő három legutolsó verse. A Talán eltűnök hirtelen, az Íme, hát megleltem hazámat, és a Karóval jöttél is.

Közös bennük, hogy létösszegző, önmegszólító költemények, az utolsó, a végső a leltár elemei. Szerzőjük lelkiállapotáról, a mérleg egyenlegéről maguk a címek is árulkodnak – éppen azzal, hogy nincsenek. A befejezetlen, félbe maradt életről árulkodok már ez is, hiszen a formákra, a verstanra egyébként oly sokat adó József Attila ezúttal hanyagul beintett az utókornak, s egyszerűen elhagyta a címeket. Persze aligha véletlenül – a hiány árulkodó, önmagában is jelzés, elképzelhető, hogy a legeslegutolsó segélykiáltások egyike.

Szóval, ezeknek a költeményeknek jobb híján az irodalomtörténészek adtak címeket, nemes egyszerűséggel úgy, hogy a versek első sorát nevezték ki címnek. A Karóval jöttél esetében viszont nemcsak a poétikával hivatásszerűen foglalkozók, hanem más valaki is hozzátette a magáét. A csapos közbeszólt, ezúttal egy hanyag nyomdász személyében, aki „a”-nak nézett egy „ó”-t, s így született meg a Kóróval jöttél helyett a Karóval jöttél. Hiába no, az értelmes hibák a sajtó legnagyobb ellenségei voltak már akkor is – az meg már a magyar nyelv zsenialitása, hogy az ellentétpárnak szánt két szó így is ellentétpárt alkot.

A kóró-karó a hiány, a lelki, anyagi nincstelenség, az üresség, míg a virág a „másik part”, a boldogság, az elfogadottság, szívbéli béke metaforája.

Mindez a költeményen is végigvonul: kérdések és válaszok, vagy éppen elmaradt válaszok éppen úgy, ahogy maga a cím is „elmaradt”. A felnőtt (vagy ha úgy tetszik, a lírai) én számon kéri a gyermekit, miért éppen úgy tetted, ahogy, miért úgy, hogy neked magadnak fájjon, hogy magadnak ártson?

„Tejfoggal kőbe miért haraptál? Miért siettél, ha elmaradtál?” Így, a kandallónál, a három kisgyermeket (arról nem is beszélve, hogy ők is hárman voltak egykor a „mamánál”) látva könnyűnek tűnhet felidézni a gyermekkort, felnőttként pedig könnyű megadni a kérdésekre a választ.
Csakhogy már késő.

„Híres vagy, ha ezt akartad. S hány hét a világ?” S jön rá a megsemmisítő válasz is: „Te bolond”.
Aztán folytatódik a leltár: „Szerettél?” „Magához ki fűzött?” Azaz: minek, mi a csuda értelme volt, hasztalan volt az is, mint a „bujdoklás”, a menekülés a világ, mindenki, de leginkább önmaga elől. Erre a válasz azért már korábban is megszületett: „hiába keresed másban, csak önmagadban moshatod meg arcod”. S hát Attila most éppen ezt teszi: szembenéz saját magával.
S az eredmény? „Be vagy a Hét Toronyba zárva”, ami azon túl, hogy tisztelgés Gárdonyi előtt, a legsúlyosabb ítélet. Olyan börtön, szupercella ez, ahonnan nincs menekvés, nincs visszaút, se előre, egyszerűen nincs tovább.

Az önirónia („magamat kigúnyolom, ha kell”, ugye…) elégiába csap át, a gyermeki léten felülkerekedik a felnőtt, s maga a valóság: „örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna”. Örülj, hogy még élsz, örülj, hogy melegedhetsz. „Még”, tehetnénk hozzá mi. De József Attila is hozzáteszi a magáét, hiszen pontosan tudja, hogy ez sem tart örökké: „hajtsd le szépen a fejedet”. Csicsikálni? Pihenni? Megnyugodni? Nem! A sínekre.

…s már mindez csak pár hét távolság. Akkor aztán felkelt az ágyból, ahol ideje java részét töltötte, felöltözött, meg is borotválkozott, talán fát dobott a kandallóra, s kisétált az állomásra. A többi pedig már tudjuk. Ahogy mohácsi költőnk, Kovács József fogalmazott: József Attilára éppen vonat tolat.
Máté Balázs, a Pécsi Újság.hu főszerkesztőjének írása a Mecseki Srácok részére

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése