A kérdést egyik ismerősöm tette fel
nekem címezve a kovácstelepi fejlesztések okán. A magyar foci sok évtizedes
sikertelensége nyomán benne (is) kialakuló közhelytárat kellett vele együtt,
közösen rendeznünk.
2019. március 28., csütörtök
2019. március 1., péntek
Pécs újraiparosítása a szemünk előtt zajlik
Egyre több tény mutatja: Pécs legalább 20 éve folyamatosan várt és remélt újraiparosítása oly sok döccenő, tévút és akadály után végre valahára igazán pályára állt, s mintha egyre magasabb sebességi fokozatba kapcsolna. A közös erőfeszítések eredményeit látva pedig csak örülni szabad!
2019. február 22., péntek
A mi mandulafánk
Pécsnek nagyon sok olyan jelképe van, amelyekről nem csak a helyiek, de az egész ország azonnal a városra gondol. A főtéri dzsámi, a székesegyház, a Hunyadi-szobor, a tévétorony, a Zsolnay-kút bikafejei. Most pedig van egy újabb, ami igencsak összefűzte, összefogta a pécsieket: a havi-hegyi mandulafa.
Ez az ősöreg fa, köszönhetően a pécsiek voksainak, az ország fája lett, most pedig hatalmas versenyben van azért, hogy az Év Európai Fája legyen. Özönlenek a szavazatok, a közösségi oldalakon egymásnak adják a hírt a pécsiek: te már szavaztál? Hajrá, kellenek a voksok! Egy olyan közös pont lett ez, ami megmozgatta a pécsieket.
De miért? Csak mert szeretjük a természetet? Hát persze, de szereti azt más is.
Mert olyan szép ez a fa? Szép, persze, nekünk a legszebb, de talán van a versenyben olyan fa, amelyik érdekesebb formájú.
De akkor mi fogta meg a pécsieket? Az, hogy ez a fa a miénk. Tényleg egy darab Pécs. Már a mögötte álló havi-hegyi kápolna is úgy épült, hogy a pécsiek megfogadták, ha túléli a város a pestisjárványt, építenek egy templomot. S megtették, hátukon, kezükben cipelve a hegyre az építőanyagot. Összefogva.
S ott van maga a fa, amelyik a mediterrán vidékre emlékeztet. Mint mi, pécsiek. Mi tényleg egy kicsit déliek vagyunk, hangosabbak, akik szeretjük a társaságot, akik bátran átkiabálnak a főtéren a barátoknak, akik leülnek a napsütésben egy kávéra, akik kicsit lazábbak. Nekünk talán fel sem tűnik, de egy miskolcinak, szombathelyinek olykor bizony fura lehet.
Ráadásul ez a fa nem adja fel, virágaival dacol a téllel is, ha kell. Talán nem túlzás a párhuzam: ahogy mi, pécsiek. Ahogy nem adták fel a Mecseki Láthatatlanok 1956-ban az orosz tankok ellen, küzdve utolsóként is az országban. Ahogy nem adta fel a város a török, a szerb megszálláskor, járványok után, gazdasági összeomláskor. Daccal, keményen.
Most még nem tudjuk, nyer-e a pécsi mandulafa, elég lesz-e a helyiek voksa az orosz fa ellen. De ez nem is fontos. Mi már nyertünk valamit, ami eddig is a miénk volt, csak talán egészen mostanáig nem is vettük észre.
Ez az ősöreg fa, köszönhetően a pécsiek voksainak, az ország fája lett, most pedig hatalmas versenyben van azért, hogy az Év Európai Fája legyen. Özönlenek a szavazatok, a közösségi oldalakon egymásnak adják a hírt a pécsiek: te már szavaztál? Hajrá, kellenek a voksok! Egy olyan közös pont lett ez, ami megmozgatta a pécsieket.
De miért? Csak mert szeretjük a természetet? Hát persze, de szereti azt más is.
Mert olyan szép ez a fa? Szép, persze, nekünk a legszebb, de talán van a versenyben olyan fa, amelyik érdekesebb formájú.
De akkor mi fogta meg a pécsieket? Az, hogy ez a fa a miénk. Tényleg egy darab Pécs. Már a mögötte álló havi-hegyi kápolna is úgy épült, hogy a pécsiek megfogadták, ha túléli a város a pestisjárványt, építenek egy templomot. S megtették, hátukon, kezükben cipelve a hegyre az építőanyagot. Összefogva.
S ott van maga a fa, amelyik a mediterrán vidékre emlékeztet. Mint mi, pécsiek. Mi tényleg egy kicsit déliek vagyunk, hangosabbak, akik szeretjük a társaságot, akik bátran átkiabálnak a főtéren a barátoknak, akik leülnek a napsütésben egy kávéra, akik kicsit lazábbak. Nekünk talán fel sem tűnik, de egy miskolcinak, szombathelyinek olykor bizony fura lehet.
Ráadásul ez a fa nem adja fel, virágaival dacol a téllel is, ha kell. Talán nem túlzás a párhuzam: ahogy mi, pécsiek. Ahogy nem adták fel a Mecseki Láthatatlanok 1956-ban az orosz tankok ellen, küzdve utolsóként is az országban. Ahogy nem adta fel a város a török, a szerb megszálláskor, járványok után, gazdasági összeomláskor. Daccal, keményen.
Most még nem tudjuk, nyer-e a pécsi mandulafa, elég lesz-e a helyiek voksa az orosz fa ellen. De ez nem is fontos. Mi már nyertünk valamit, ami eddig is a miénk volt, csak talán egészen mostanáig nem is vettük észre.
2019. február 15., péntek
Ne is figyelj oda rájuk, Édesanyám!
Nincs mese, napokig
bénultan, letaglózva állt a balliberális oldal, miután kiderült:
Orbán Viktor évértékelőjén olyan családtámogatási rendszert
jelentett be, amit kénytelen-kelletlen a kormánnyal sosem kesztyűs
kézzel bánóknak is – magukban persze – el kellett ismerniük.
Dadognak, dadogtak, de a baloldali Gerő András történész azért
megvilágította a helyzetüket egy őszinte pillanatában: az egyik
oldalon ott van egy családtámogatási rendszer, a másik oldalon
meg annyi, hogy legyen polgárháború.
2019. február 9., szombat
Akik vajjal kenegetik egymást
Megértük: ma már vajjal kenegetik egymást ugyanazok, akik
korábban lenácizták, lezsidózták egymást, akik rozsdás bökőt
emelve a szívükhöz kijelentették korábban: bárkivel összefogok,
csak azzal a másikkal nem.
2019. január 21., hétfő
Jöjjön végre a béke a parkolásoknál!
Bár nem egy szívderítő dolog parkolásért fizetni, pláne nem
saját városunkban. Elvárható, hogy amennyiben viszont már muszáj, tehessünk
eleget kötelezettségeinknek fennakadások nélkül. Pécsen nem így volt ez
mindeddig, de talán most, közel tíz évvel a Gámán Kft. távozása és a parkolás
saját kézbe vétele után eljön ez az időszak is végre.
Mi, pécsiek az elmúlt hetekben megtapasztalhattuk, mivel
járna, ha Pécsen szinte az összes hazai kis- és nagyvároshoz hasonlóan nem
vezették volna be – egyébként nyugati példára – a díjhoz kötött parkolási
rendszert.
Gyakorlatilag a belvárosban és annak közvetlen környezetében
lehetetlenség volt parkolóhelyet találni abban az időszakban, amíg cserélták a
régi, leharcolt automatákat, azaz díjmentes volt a parkolás. Látható volt, hogy
a XXI. században a motorizáció fejlődésével, abban az időszakban, amikor
családonként nem ritka a két autó sem, elengedhetetlenül fontos, hogy egy
magára valamit is adó város szabályozza a rendszert.
Ez sajnos nem megy másként, mint díjak kiszabásával, üdvözlendő
ugyanakkor, hogy a pénz nem egy külső, piaci alapú vállalat parkolóőreinek
fizetésére, adminisztrációjára és hasznára megy el immáron közel tíz éve
Pécsen, hanem a közutakat hozzák rendbe az aprókból.
De voltak lemaradások így is.
Ahogy sok minden mást, a 2010 előtti időszakból nem
örököltünk túlzottan jó dolgokat. Így volt ez azokkal az automatákkal is,
amelyek finnyásan el sem fogadták a beléjük dobált érméket, gyakran mentek
tönkre.
De nem voltak képesek eleget tenni a kor követelményeinek
sem ezek az ócskavasak.
Hiszen a statisztikák szerint ma már öt emberből négynek
érintés nélküli fizetésre alkalmas bankkártya lapul a zsebében, így elvárható
lett volna, hogy ezzel az egyszerű módszerrel rendezzük a díjat, ahogy két
zsemléért is így fizet már sok embert a pékségben. Viszont a matuzsálemek erre
alkalmatlanok voltak.
Reménykeltő, hogy a város most egy olyan új
automatahálózatot épített ki, amely több magyar nagyvárosban már jó eredménnyel
vizsgázott, elfogadja a bankkártyáinkat, s a lehető legkevesebb hiba mellett
működik.
Jó esélyeink vannak arra, hogy ezentúl a kis gépeknél állva
a jövőben megtakaríthatunk jó pár ősz hajszálat, kevesebb lesz a morgolódás,
szitkozódás, gyorsabb lesz a jegyváltás és flottabbul megy minden.
Bízzunk a legjobbakban!
2019. január 11., péntek
Repedések rajzolták a falra az örök világot
Azt mondják, a pénz beszél, a kutya ugat. Most akkor mint egy kutya ugatni, vagy inkább csaholni szeretnék. Úgy, ahogy nagyapám kis tacskója tette gyermekkoromban, az egyik legkisebb ormánsági faluban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)