Nolimpia? - Lelkük rajta…

Ennyi volt. Egy kisebbség fosztotta meg a világ magyarságát attól, hogy egy közös ügy érdekében még egymással szemben álló ideológiát vallók is összefogjanak, együtt örülhessenek, szorítsanak egy olyan pályázaton, ami akár nemzeti is lehetett volna. Sáros bakancsokkal tiporták szét álmainkat azok, akiknek mindennél fontosabb volt saját politikai pecsenyéjük, mint bármi más. Önmagukkal kell majd elszámolniuk.


2024-ben nem lesz Magyarországon Olimpia.

Bármelyik józanul gondolkodó magyar ember fejében nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat valósággá válhat egyszer. Azt azonban rémálmunkban sem gondolhattuk, hogy nem a NOB ítészei, hanem magyar társaink miatt.

Los Angeles és Párizs. Góliátokként emelkedtek ki a kandidáló országok közül, Budapest ebben a hármasban üde színfolt volt, s most először – a gazdaságos olimpiák meghirdetése után - lett volna esélye a győzelemre is.

Néhányunk kevés, néhányunk több esélyt adott erre, de a támogatottság komoly volt. S éppen ezek az apró reménysugarak vitték mindig előbbre és előbbre a magyarságot.

Ha – mint annó Czene Attila 1996-ban Atlantában a külső pályáról aranyat nyerve – befutottunk volna, a remény megtestesítőjeként a fenntartható beruházásokról szóló olimpiák első és később viszonyítási pontnak számító szereplőjeként jelenhettünk volna meg.

Nemcsak azt mutathattuk meg volna, hogy igenis meg lehet ésszerűen rendezni a játékokat, hanem azt is, hogy a jövőben a kis országok városainak van keresnivalójuk a nagyok között is, ha sportról, összefogásról van szó.

Nem tehetjük meg. Nem mutathatjuk meg. Soha nem fog kiderülni.

Azért nem, mert egy nagyon szűk csoport politikai haszonszerzés miatt, külső érdekektől vezérelve és – ne legyünk naivak - talán pénzelve széttörte ezeket az álmokat még mielőtt azok a valósággal legalább köszönőviszonyba kerülhettek volna, azaz eljutottunk volna a pályáztatási szakasz zárásáig.

Véletlen vagy sem, éppen akkor gyújtották be rakétáikat, amikor az ítészek a pályázó városokat járták.

Nyertek, megcsinálták! Örülnek, tapsolnak, mámorban úsznak azok ma, akik nem akartak Olimpiát.

De mit is értek el?

Elérték, amit Párizs és Los Angeles a kezdetektől szeretett volna, hiszen immáron csak ketten maradtak, s nagy rá az esély, hogy Los Angeles 40 év után ismét megrendezheti minden idők legdrágább olimpiáját.

Elérték, hogy ismét összeugrasszák a magyarokat, s az elmúlt években a magyar olimpiáért szorító emberek közé éket verjenek. Puszta demagógiával.

Elérték, hogy azt a nemzeti öntudatot, ami megerősödőben volt Magyarországon és a határon túli magyarokban egy sáros csizmával a maguk által létrehozott posványba tapossák.

Elérték, hogy milliók, akik hittek a magyar pályázat esetleges sikerében, most ismét kicsinek érezzék magukat. Hogy fejüket lógatva, azt mondják, erre sem vagyunk képesek, nemhogy olimpiarendezésre.

Elérték, hogy ez a kis ország, amelynek világszinten sem jelentős ipara, sem temérdek ásványkincse, sem komolyabb hegye, sem tengere, sem említésre tehető érdekérvényesítő képessége nincsen, elbúcsúzzon egy időre ettől a kitörési ponttól is.

Kétes dicsőség, kétes győzelem, kétes teljesítményt ez.

Ezt a romboló, bomlasztó aknamunkát pedig a csendes, szemlélődő, a reményben élő, a jövőben bízó többség soha nem fogja elfelejteni azoknak, akik ma a mellüket verik.

Nem mondom, hogy a közös álmaink ellen hangolók nem magyarok. Hogy nincs fogalmuk az olyan szavak tartalmáról, mint nemzet, hazafiság. Nem mondom, hogy szégyelljék magukat.

Az idő, a többség és a történelem pontosan meg fogja mondani, mutatni nekik, hol van a helyük.

Az emberek többsége soha nem fogja nekik elfelejteni ezt a „sikert”, „győzelmet”.

Hogy ők, akik az aláírások gyűjtését tekintették fő tevékenységüknek az elmúlt hetekben miként néznek rokonaik, barátaik, leendő házastársuk, gyermekük, unokájuk szemébe, s mit fognak mondani arra a kérdésre, hogy

„Miért?” vagy
„Mi volt ezzel a célod?”,
„Igaz magyarnak érzed magad?”.

Mert meg fogják tőlük kérdezni. És előbb vagy utóbb ők maguk is felteszik e kérdéseket önmaguknak is.

A tükör előtt reggelente.

Sminkelés vagy borotválkozás közben.

Vagy az álmukban.

El fognak számolni mindannyian ezekkel a tettekkel, s nem lennék a helyükben akkor, amikor meg kell fogalmazniuk a válaszokat, s meg kell adniuk a magyarázatokat.

A munka és feladat nagy része tehát még hátravan nekik az első pezsgős és konfettis momentumokat követően, akár évtizedeken át.

Lelkük rajta.