Könyörgünk, soha ne hívja ezt a számot!

Semmi gond nincs azzal, hogy az embereknek kölcsönt adnak, meg ki is utalják – többé-kevésbé zökkenőmentesen – a pénzt. Azzal sincs gond, hogy sok üzletkötő 10 milliós kocsikkal virít, és úgy csinál, mint az agyonhajszolt menedzserek – de valami mással azonban igencsak nagy probléma van.

Ugye az nyilvánvaló, hogy leginkább azok próbálkoznak hitelből lakást, házat venni, akiknek nincs meg az anyagi hátterük ahhoz, hogy röhögve kiköhögjenek néhány tízmilliót. Nos, mondjuk ki, ők azok az ügyfélnek hívott lények, akiknek létfontosságú tud lenni, hogy az állam által – azaz a saját adónkból – erősen megtámogatott kedvezményes kölcsönt kapjanak az otthonukra.

Ha ez sikerül, akkor boldogok is.

Amit természetesen nagyon köszönnek, de valahogy igazán riasztó tud lenni az a különbség, ami a pénzt nagyvonalúan adó úr/hölgy és a pénzt hálásan megkapó lény között tátong. Az üzletkötő  – menő öltönyben, kosztümben – remekbe szabott új autóval, sokszor 10 milliós kocsival érkezik, magabiztos, nagydumás, lehengerlő. A másik oldal  behúzott farokkal, pofát befogva fogadja el a pénzt. Mindenki boldog persze, hiszen adni legalább annyira jó, mint kapni – szól a közhely. Fogadjuk is meg.

Tehát mindezzel nincs is gond. Azzal annál inkább, hogy simán egy órát kell várni a telefonos ügyfélszolgálaton. Ekkor adtam fel.

Miért van ez így?

Túl drága volt az alufelni az új céges kocsikra, így emberek felvételére már nem tellett.
Aki kérdezni akar, vagy éppen panaszt szeretne benyújtani, menjen inkább a nagy siratófalhoz Jeruzsálembe.
Vagy egyszerűen csak senkit nem érdekel az ügyfél.
Vagy igen, de izé.