Végre van újabb
Oscar-díj, végre van kesergés. Nincs Oscar, nincs kesergés. Ergo olyan jó, hogy megkaptuk, mert sírhatunk.
Sírva vigad a
magyar. Sírjunk is, ne vigadjunk, az olyan ciki. Olyan égő.
Jöjjenek most felkent megmondóhuszárok, akik aztán megmondják
nekünk, hogy mi hiába nevetünk, inkább sírni kellene.
Mert ugye ez
rugdosás, amit a baloldali liberális média csinál a Mindenkinek
adott Oscar-díj kapcsán, meredeken erről szól.
Középszerű
tézisfilm, meg hamisan énekelnek – meg ilyenek, mondják ők.
Miközben egy nemzet örül most, ők nem. Fanyalognak, okoskodnak,
keseregnek. Mert így van jól, jó keseregni.
Nyilván nem is
érdekelte volna őket a film, sőt le is tojták volna nagy ívben,
de így, hogy rúgni lehet egy nagyot, mindjárt más. Igen, ott az
Orbán, meg a kormány, akikbe bele lehet rúgni úgy, hogy rúgunk
egyet azokon is, akik mindössze egy filmet csináltak, olyat,
amivel világraszóló sikert értek el. És Pont.
De hát igazi,
világraszóló sikereket elérő filmszakértőkkel, filmgurukkal
állunk szemben, nevük széles körben ismert és elismert, kritikai
munkásságukat az utolsó pécsi kiskocsmában – és a brazíliai
esőerdőben - is könnyes szemmel emlegetik a kisfröccsök
emelgetése mellett, miközben bugyog ki a liberális hormonzacskó tele boldogsághormonnal.
Így megy ez.
Nekünk mindig Mohács kell, mindig. Ha Oscar-díj van, akkor is
Mohács kell. Sírni kell. Sírjunk. Rajtuk.
Annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen.
