Tüntetni csak okosan és szépen…

Higgadtabb, pacifista gondolkodóként soha nem örülök a tüntetéseknek, de elismerem, hogy bizonyos esetekben fel kell lépni, hangot kell adni az elégedetlenségeknek. Ha jó ok van erre, van mondanivaló és van mögötte értelem és érzelem. Ami viszont pár napja Pécsett demonstráció címén zajlott, az nem volt más, mint egy szervezetlen, happening, fesztivál, macskazene, lődörgés – mondanivaló nélkül. Csak igazi tüntetés nem.

Nem tartozom egyik párthoz sem. Nem is tartom politikai kérdésnek és témának, még ha mások ezt is csinálnak belőle, hogy az, ami jelenleg Európában zajlik a migráció témakörében, nem egészséges ránk nézve, az európaiak számára.

Lehet szidni a kormányt, nem is kevés dologért. Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a migrációs válság kezelését kiválóan hajtották végre, a határzár minimalizálja a „látogatók” számát. S igenis meg kell süvegelni az utált, patás Orbánt is, hogy – immár cseh, szlovák, lengyel és osztrák szövetségeseivel – keményen melózik a nyugat-európai, vaksi csúcsvezetői szemek felnyitogatásán.

Eközben persze a magyarokat sem árt felvilágosítani, mert a szélsőségesen liberális hangos kisebbség időről időre elbagatelizálja ezt az egész migrációs problémahalmazt. Nyilván addig, amíg nem az ő ajtajukon kopogtatnak a ki tudja milyen hátterű, gazdagabb arab országokban nem kívánatos személyeknek számító bevándorlók.

Lehetne változtatni az eszközökön, miként is világosítsák fel a magyarokat idehaza, elismerem. De mivel a kommunikációs zaj hatalmas, s míg az emberek többsége pedig leggyakrabban megosztott FB-bejegyzések, cikkek, röpiratok címeiből tájékozódik a mellékhelyiségekben a nagyvilág dolgairól, addig azt is elismerem, hogy a kormánynak is faék egyszerűségű üzenetekkel kell dobálóznia.

Ugyanilyen egyszerű üzenet volt a Soros-kampány és a pécsi Soros-nyilatkozat.

Hiszen kérem szépen, tegye a szívére a kezét minden jó érzésű magyar, s válaszolja meg a kérdést. Ugyan már, Soros György miért éppen 4 hónappal a magyar választások előtt húz elő félmillió dollárt a mellényzsebéből?

A pénzt miért nem konkrét célokra, letisztult, jól kitalált programokra adja, s miért olyanoknak, akik minden rezdülésükkel a hatalmon lévő kormányt támadták az elmúlt időszakban?

Ha a civileket szeretné támogatni, miért nem jelöl ki az irányokat? Miért nagyvárosonként pár ember dönt 100-150 millió forint sorsáról? Miért nem kell megindokolni, ha egy-egy pályázatot elutasít a naccságos úr helyi kiscicája?

Vagy éppen ez a cél? Ha engem és az érdekeimet szolgálod, kapsz pénzt, ha nem, nem kapsz. Ha kormányt akarsz buktatni, járnak a milliók, ha nem, csak szótlanul ételt osztasz, fákat ültetsz, játszóteret újítasz fel.

Nagyon úgy fest ugyanis, hogy itt kérem kisebb-nagyobb szektákba tömörülve suttogó propagandisták hálózata épül a szemünk előtt. Meglátjuk azokon a bizonyos pénzt elnyerő programokon, milyen kis felhő burkolja be a párbeszédeket, milyen kis kiáltványok, röpiratok járnak majd kézről kézre, milyen aktuális tüntetésekre próbálják összerántani a szektatagok a mit sem sejtő, nem feltétlenül sikeres hátterű embertömeget.

Mert ne legyenek kétségeink, erre megy ki a játék.

Ha pedig esetleg időről időre lebuknának, már a magyarázat is megvan: nem ők kezdték… Ők csak a szenvedő fél, akiket sajnálni kell. Se házuk, se hazájuk, csak sirámuk. Ez lesz. Ők csak csendben dolgoznak, csak suttognak. Nem is tüntetnek.

Vannak mások, akik tüntetnek értük – például Pécsen nemrég.

Azok, akik minden ilyen bulin ott vannak, ha egy jó kis orbángyűlöletről van szó valamelyik hétvégi estén…Vicceskednek – mások szerint inkább bohóckodnak – vonulgatnak, énekelnek, viktoroznak, gyávazsoltoznak meg hoppáznak.

Csak éppen a mondanivaló hiányzik, hogy miért is?

El a kezekkel a civilektől!

Mondják, miközben Pécsen működik lakosságszámra vetítve Magyarországon a legtöbb civil szervezet.

Abban a városban, ahol teljesítőképességén és erején felül támogatja az önkormányzat a civileket.

Ott, ahol sokéves töketlenkedés után Páva Zsolt polgármesternek kellett az asztalra csapnia, hogy engedjék már vissza a civileket a kulturális főváros programba, ha már rólunk szól ez az egész.

Ott, ahol civelek működtetnek komplett ellátórendszert hajléktalanok számára.

Abban a városban, amely a korát jócskán megelőzve számos területen civilek bevonásával, velük együttműködésben végzi művészeti, kulturális, szociális feladatait.

Ott, ahol civileket kérnek fel, hogy a fontos döntések előtt segítsék a városvezetés munkáját. Lásd bicikliutak, köztér-fejlesztések, programok…

 Komolyan? El a kezekkel a civilektől?

Nem. Amit ők mondani akartak, csak nem sikerült, az a következő: el a kezekkel a Soros-alapítvány által támogatott pécsi szervezettől. El a kezekkel Sorostól. El a kezekkel a kis akcióiktól, amelyeken majd elesett embereket próbálnak terelgetni a választófülkék, s azon belül is a megfelelő rubrikák irányába.

Nyissuk ki a szemünket, fülünket, és nagyon figyeljük ezeket a „komoly” programokat, amelyeket majd támogatni fognak. 

Csak a kezemet figyeljék, mondta, Alfonzó… 

Zseniális kampánnyal izzítják a forró őszt az MSZP-sek

Miután néhány napja annyira forr a levegő az ellenzék körül, hogy már egymás ellen is tüntetnek, nem is volt nagy meglepetés, hogy a kormányváltó erők döbbenetes erejű kampányt indítottak. Az egyetemen fogják tanítani az MSZP-sek húzását, mert ennél nagyobb balhorgot nehéz bevinni egy városvezetésnek.

Ez nem 6:3, hanem 66:3

Én szeretem focit – mondogatta rendszeresen gúnyolódva a futballról Gálvölgyi, miközben ebben a kijelentésben nincs semmi gúny és még irónia sem. 

Détári, Esterházy, Kiprich

Hogy miért nincs ebben semmi, de semmi vicces, gúnyos? Mert nem lehet ironizálni azzal, hogyha 5-6 éves srácok csak azért jönnek össze, hogy rúgják a bőrt órákig, és tragédiaként élik meg, ha nyolcévesen azt hallják, hogy 6-0-ra ment el a Szovjetunió a világbajnokságon, mert Détári, Esterházy, Kiprich igazi példaképek voltak. Velük éltek, a cselt nem a srácok, hanem a nagy Détári, Kiprich, Esterházy csinálta meg a grundon, mert őket képzelték oda maguk helyett.

Nem ironikus az sem, hogy ma ott, ahol valamikor ezerszer is elkoptak a bőrlabdák, ahol felszakadtak a térdek – mert ezernyi sebhelyet okozott a hepehupás beton – ma parkolók vannak. Ha pedig nem autók sorakoznak a panelek között a pályákon, akkor csak néhanapján állnak össze a srácok, hogy focizzanak, miközben a külföldi egyetemisták a jakabhegyi kollégiumnál és Egyetemvárosban rendszeresen megteszik ezt.

Szóval, a baj az, hogy ma a 8-9 éves gyermek már nem sír, hogyha Andorra ellen, vagy éppen Luxemburg ellen elbukik
Détári, Esterházy, Kiprich, mert nem érdekli őket, és mert nem érzik sajátjuknak a mostani válogatottat. (Hogy erről ki tehet, az jelenesetben lényegtelen, mert nem a hiba oka, hanem a következménye a lényeges).

Détári, Esterházy, Kiprich

És ez nem valamiféle hamis nosztalgia, és nem az Eb okozta öröm lebecsülése, hanem lassan ténykérdés: nincs háttérországa a focinak, a nagyvárosokban el-, vagy ki-, vagy meghaltak a grundok, eltűntek a pályák.

A falvakban még mindig nagyon fontos, hogy legyen csapatuk, mert – így vagy úgy – összehozza az embereket, mert közös a téma, a közösség beszélhet róla. Pécsen nincsenek meg ezek az apró közösségek: nem ugyanabba a kocsmába jár a polgármester és a tanár, a szomszéd fiú és a villanyszerelő. Mivel nincsenek közös helyszínek, nincsenek csapatok sem – a pécsi kispályás bajnokságban gyakorlatilag az elmúlt években folyamatosan fogytak el a csapatok, az életkor meg szép lassan növekszik.

De Pécsen valamikor 16 nagypálya volt – lásd a Magyarfutball.hu összesítését –, jó részüknek már nyoma sincs, vagy éppen a gaz veri fel őket. Persze ott van a PEAC, az NB III.-as PMFC és a PVSK, ám ezek elérhetetlenek az igazi amatőröknek, a műkedvelőknek, a háttérországnak.

A Diana SE talán az egyetlen olyan kezdeményezés, ami pozitívumnak mondható, hiszen ők frissek, akkor alakultak, amikor a hazai futball leszállóágban volt – sőt, még léteznek. Ami önmagában eredmény, mert hol van már a néhány éve még működő pécsbányai, nagyárpádi vagy vasasi csapat? És hol vannak a többiek?

Igen, az is tény, hogy rengeteg fiatal kerül be a városi utánpótlásba, sok gyermek, fiatal jár edzésre a PVSK-hoz, a PMFC-hez, és vannak a PEAC-nál is. Igen ám, de mire felnőnek, csapatonként mindössze 11-en lehetnek ott a kezdőben, azaz alig 40-50 fiatal mutathatja meg a 150 ezres városban azt, hogy mit tud, vagy mit nem.

66:3

Nos, ez lópikula. Semmi. Főleg abban az összehasonlításban, ha azt nézzük, hogy a négy megyei osztályban 69 csapat vitézkedik. Baranya lakossága 370 ezer körül van, vagyis a megyeszékhelyen élő 150 ezer emberre jut HÁROM, azaz HÁROM megyei csapat, míg 220 ezer lakosra 66 megyei csapat.

Tehát 66:3 az arány: vagyis míg Pécsen 50 ezer lakosnak be kell érnie 1 megyei csapattal, addig Pécsen kívül 3300 ember juthat közelebb 1 csapathoz. Pécsen így esély sincs arra, hogy egy műkedvelő amatőr megmutassa magát, és ha egy 14 éves, utánpótlásban pallérozódó srác, aki még nincs kész, ezt felismeri – simán feladhatja. Jöjjenek inkább a lányok, a kocsma, mert gondolhatja, neki esélye sem lesz, különben is, ő a különc, hiszen hát alig vannak...

De aki kijár a megyei meccsekre, az láthatja, hogy még mindig nagyszerű tehetségek rúgják a labdát a megyei pályákon, akik valóban csúsznak-másznak – tanulhatnának tőlük – a pályán, akik sorra kallódnak el. Nincs erő, energia, szakember, hogy vagy ott erősödjenek meg, vagy pedig kiemeljék őket onnan. Miért, amikor látjuk, hogy az akadémiai rendszer nem hozta a várt eredményeket?

És azt is látni, olyan pályákon gyakorolják a labdaátvételt, a beadásokat, a cseleket, amelyeken sokszor még a teheneknek is kitörne a lábuk, és a délutáni edzéseken már koromsötétben botorkálnak. Pedig nem kéne, de csinálják. Ezért nincs helye a gúnynak, az iróniának. Mert szeretik a focit és én is szeretem a focit. Még...

Ma este Costa Rica...

Jöjjön a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás?

A cukiskodó Vona Gábor vezette Jobbik az elmúlt hónapokban jobban dörgölődzik a balos emberekhez, mint egy kóbor macska a koldus – Simicska – lábához. Oké, hogy a szavazatmaximalizálás a cél, és a Fidesz lebuktatása – hiszen az ellenzéknek mindig ez a célja –, de azért itt ez így nem smakkol.

Nem véletlenül tolja magát a Jobbik balra, hiszen a szélsőjobbos múlt – ne szépítsük, zsidó- és cigányellenesség – miatt hazánk egymillió állampolgárát alapból elveszítették, míg a fennmaradó részéből leginkább az elégedetleneket tudták csak megszólítani, akiknek elég volt egy kis pufogás, meg durrogtatás, meg a handabandázás, hogy minden rossz, még a sajton is ott van az a rusnya lyuk! Mert? Azééé!

(Ezt a szövegelési módot egyébként most eltanulta az MSZP, akik 8 év alatt annyira nem tudtak talpra állni, hogy még mindig velük mossa fel a padlót a volt miniszterelnökük, Gyurcsány Ferenc, aki úgy játszik az MSZMP-s örökséggel küszködő szocialistákkal, mint Vona Gábor a kiscicákkal.)

Szóval itt van most ez a Vona Gábor, aki néhány éve még a szélsőséges gárdistákkal kapaszkodott össze, hogy megvédje a vért és a becsületet az elnyomó hatalommal szemben, hogy a tesztoszteron, a férfias erő felülemelkedjen a puhány Fideszen, meg a liberálisokon, meg mindenkin, aki így vagy úgy más – nem, nemcsak a melegekről van szó, hanem azokról is, akik mondjuk katolikusok, de romák és imádják a hazájukat, vagy azokról, akik teszem azt, zsidó felmenőkkel rendelkeznek. Mert ugye ők voltak a politikai célkeresztben.

És akkor eljött a cicáskodó, a muciskodó, a cuncimókuskodó Vona Gábor, aki leveleket küldözget baloldaliaknak, meg arról beszél, hogy nem is kell feltétlenül a jobbikos jelöltekre szavazni, ha van jobb náluk. A lényeg, hogy leváltsák a Fideszt, aztán majd lesz Valami – erről később.

Szóval Vona Gábor kifordította a köpönyeget, ami ugye érthető, hiszen ki akarna még négy évig országot járni és mindenféle levitézlett, szebb napokat látott politológusokkal diskurálni  – olyanokkal, mint a pécsi Horváth Csaba tanár úr, aki évek óta vágja a disznót az értelmiséggel (?) gadányi kertjében, úristen, ilyen ember oktat az egyetemen.

Jött tehát a nagy Vona-trükk: mutassuk meg az emberi oldalunkat, hogy a tesztoszterontól izzadó vezér  mögött lássák azt az érzékeny embert, aki Empatikus, Szeret, és ha már a Védtelen pici állatokat védi, akkor üzenhetjük, hogy ő megvédi és szereti az embereket is. Vona urat ezzel betolták a szocialisták és liberálisok által kisajátított, elhazudott szolidáris emberbaráti akolba.

De hát valakiket itt nagyon átvernek: mert ha beveszi a jobbikos bázis, hogy a tesztoszteronvezérből cicamicákat simogató cuncimókus lett, akkor bizony szépen elkulloghatnak, hogy no lám, ez lett a korábban a homokosokat börtönbe küldő falka alfahímjéből.

De megpróbálják átverni a baloldaliakat is, mert nekik is ugyanazt kellene bevenniük, hogy már egy akolban vannak, a jobbikosok elhagyták a sötét oldalt, kijöttek a fényre. Igen ám, de az árnyékban ott maradt ugyanaz a jobbikos tagság, akik természetesen sosem cigányoznak, zsidóznak, vagy éppen sosem - eskü! - köpnek a holokauszt-áldozatok cipőjébe…

És akkor a bizonyos Nagy Valami: tehát a mostani ellenzéki képlet az, hogy a Jobbikkal leváltják majd nagyközösen a Fideszt, aztán jön a tömegbelövetés korszakának miniszterelnöke, a székelygyűlölő Gyurcsány Ferenc, a jutalmakat délután és délelőtt felvevő szocialista, Tóth Bertalan, a nagy túlélő Fodor Gábor, és az apróságok – a Momentum, a MoMa, az Együtt – és akkor csinálnak egy jobb országot, és majd nagyon összefognak, együtt kormányoznak, Nagyközösen, ez lesz a Nagy Valami.
Ahaa.

Olyan ez az egész, hogy jöjjön akkor a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás, ami után jöhet az őskáosz, aztán majd lesz Valami, de mégis mi?

Mi lett veled, egyetlen forradalmár?

Nem először hangoztatod liberális politikai nézeteidet, kedves Lovasi András, de most már valami nagyon-nagyon nem stimmel.  

Mint mindenki Pécsen, a kilencvenes években én is a zenéden nőttem fel, rongyosra hallgattuk a Kispál és a Borz kazettákat – nem megyek bele, hogy jó volt-e vagy sem az, hogy akkor volt a Kispál, a Tankcsapda, a PUF és még néhány alterzenekar, azt kész - , mindenesetre a jó értelemben vett populáris kultúrát, a nyitottságot és szívet adtatok sok fiatalnak. 

Persze, nyafogós nosztalgia ez, de vállalom. Úgy gondoltuk, hogy nemcsak te, hanem kicsit mi is az egyetlen forradalmárok vagyunk a városban, mert mindenki hinni akart abban, hogy ő bizony forradalmár, aki tudja a helyes utat, de ez a lázadás valami kedvességgel, valamilyen bájos szeretetburával volt betakarva. Tudtuk, hogy játék, de olyan játék, ami akár komoly is lehet, mert valóban éreztük, hogy valami mást kapunk, mást adhatunk tovább (nyafogós nosztalgia, megint). De, hogy ez a forradalmár most azt mondja, hogy jöhetne akár a Jobbik is...

No, tehát akkor itt van egy másik történet, amihez nincs közöd. Milliók meneteltek a halálba, mert zsidók, vagy cigányok voltak. A végső megoldás, így hívták azok a gyilkosok, akik gázkamrába küldték, vagy éppen a Dunába lőtték az ártatlan embereket. És vannak azok a jobbikos arcok, akik csak úgy beleköpnek a nekik emléket állítócipőkbe, vagy holokamunak hívják az emberiség egyik legundorítóbb bűncselekményét. Vagy ugyanezek a figurák úgy cigányoznak, zsidóznak, ahogy az a csövön kifér addig, amíg csak lehet, amíg nem váltanak át cukiskodásba, baloldali szavazók megnyerésébe, vagy amíg ki nem derül,  hogy az ő vérük is ugyanez. 

András, szóval akkor jöjjenek ők, csak azért, mert »te hú ba...meg mennyire utálod a Fideszt«, ahogy azt annyira lazán művésziesen mondtad, és ahogy az most annyira trendi, mert csak káromkodva tudod kifejezni a dühödet, aki meg nem így tesz, az annyira de annyira álszent? De te nem vagy álszent? Te egyenes vagy? Így lennél te az egyetlen forradalmár? Ez lettél, dühös, megalkuvó Kossuth-díjas? Miért?

Konyhában, Laciéknál, Bercikével

A baloldal úgy viselkedik, mintha az országot saját konyhának tartaná, a hokedlin ülve két stampedli pálinka között kapnának őszinteségi rohamot, és ugranának egymás nyakába. Valahogy így...

– Te, Laci, mondd már meg, mire értetted, hogy ügynökök vannak köztünk, meg ez a maffiadolog,  te, mondjad már, mennyit ittál? – vágta oda a konyhában Berci, aki jó ideje szemet vetett már a Laci pecsenyére. 

– Kérlek szépen semennyit, de hogy itt mindenki az én pecsenyémet akarja sütögetni, az nem megy, inkább lelépek, unom, hogy én kapom itt az ívet – reagált Laci, aki kissé feszengve ült eddig is milliós órájával a kezén a konyhaasztalnál. Nem is kellett neki több, kiment a gangra cigizni.  

Tibi kapitány, aki mindig jobban bírta az italt a többieknél, még azért kiordított, hogy "na, ha jössz vissza, hozzál már be uborkát, Laci, vagy becsináltál?

Berci ekkor szemlesütve maga elé mormogva azt mondta, hogy tudta ő, hogy Tomit kellett volna meghívnia, mert Laci nagyon nincs jó passzban, és meg is mondta ezt Istvánnak, aki országos cimbije volt Lacinak, "na ugye, én megmondtam, hogy ez lesz". István ezt személyes sértésnek vette és lelépett. Berciék meg úgy döntöttek, hogy maradnak, majd lesz valahogy. 

Nem ezt vártuk az EU-tól!

Azok beszélnek magyarországi puha diktatúráról Brüsszelben, akik egy brutális diktátummal akarnak országokra olyan intézkedéseket erőltetni, amelyeket önmaguktól soha, de soha nem vállalnának el. Milyen világ az, ahol egy külső hatalom megmondja egy autonóm egységnek, jelesül országoknak, hogy milyen emberekkel kell elképzelniük jövőjüket? Egy kontinentális diktatúra.

Örömmel és hatalmas várakozásokkal, szinte a papírt átbökve húztam be az ikszet az igen rubrikába, amikor arról kellett döntést hozni, szeretném-e, hogy hazám csatlakozzon az Európai Unióhoz.

Nyilvánvalóan nem Bécsben szerettem volna kávézót nyitni, sem egy Frankfurt melletti étteremben mosogatni.

Abban bíztam, hogy gyerekeimnek, unokáimnak könnyebb lesz a boldogulás, még ha ennek az is az ára, hogy más országok jól prosperáló multijai részben kizsákmányolják az olcsó munkaerőnket, elszívják a tehetségeinket, s ide borítják silányabb minőségű termékeiket az áruházaikban.

Hittem benne, hogy a felzárkóztatási források valóban arra szolgálnak, ami a nevük.

Az eltelt 13(!) év viszont azt bizonyította be, hogy az EU egyre inkább működésképtelen, a döntéshozók túlélésre játszanak és impotensek, s valójában az egész EU-t sajnálatos módon pár ember irányítja, s attól függően milyen kéréseket kap a gazdasági csúcsszereplőktől vagy milyen lábbal kelt fel, úgy dönt.

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy – legalábbis  a kirakatból annak látszó – szuperdemokratikus intézmény az összes tagállam szuverenitását, autonómiáját veszi el, fosztja meg őket a több mint ezer éves joguktól, hogy rendelkezzenek jövőjükről.

A betelepítése kvóta olyan diktátum, amely szovjet időket idéz, s amely ellen ugyanúgy fel kell lázadnunk, mint 1956-ban.

Abszurd, felfoghatatlan és teljességgel védhetetlen, ha valaki megmondja, kivel éljek együtt, kit fogadjak be, minek tegyem ki szeretteimet, ha akarom, ha nem.

Egy befogadó város szülötte vagyok, ahol békében él együtt évszázadok óta tíz nemzetiség, ahol egymásnak barátja horvát és szerb, amely nyitott más kultúrákra.

És nyitott menekültek befogadására is.

Pécs a Béke Városa cím birtokosa, hiszen délszláv barátaink közül sok százan itt találtak új otthonra a szörnyűségek után a kilencvenes években.

A befogadás és kényszeres betelepítés között az az óriási különbség, hogy a befogadásról a befogadó dönt, míg a betelepítést külső hatalom irányítja. Csak az első esetben tartható fent a béke, az önrendelkezés. És a tisztesség.

Szomorú és valahol tragikus is, hogy most egy olyasmiért kell harcolnunk, amit Szent István király ezer éve kivívott nekünk. Amiért 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és még ki tudja hányszor, az ország hány részén küzdöttünk véres verítékkel, elnyomás alatt, pökhendi uradalmak kezeitől szorongatva.

Meg kell mutatnunk, hogy ugyanúgy tudunk harcolni azok ellen, akik az elnyomásban és a kényszerítésben hisznek, mint a múltban, nagy tiszteletet érdemlő elődeink.

Óraműszerűen, ahogy Katinka úszik

Hosszú Katinka mosolya, ahogy a magyar zászlóval a vállán sétál. Nagy Viktor arca, amikor tényleg mindent megfog. Kenderesi Tamás harca, ahogy a 7. helyről a 2.-ra úszik az elődöntőben. Cseh László mosolya, amikor a nagy rivális emeli fel a kezét a vízben. Milák Kristóf csodaezüstje, amit 17 évesen szerzett. Azt hiszem, a legtöbb magyarnak ez marad meg a vasárnap véget ért budapesti vizes vb-ről.

És nem az, amit előre próbáltak néhányan vizionálni: úgyse készül el határidőre semmi, de ha mégis, akkor ócska lesz, itt is, ott is hibával.

Aztán elkészült.

Minden.

Határidőre.

Hiba nélkül.

Úgy, hogy Magyarország eredetileg nem is a 2017-es, hanem a 2021-es világbajnokságra készült, csak beugróként vállalta el a több évvel korábbi világeseményt. És mégis sikerült.

És nem csak épphogy készült el, szűken, csisszre. A Duna Arénát a világ bármely pontján, New Yorktól Berlinig boldogan elfogadnák. A Duna-parti toronyugrás helyszíne olyan telitalálat volt, aminél jobb országimázs nem kell: ezernyi kép kering az interneten, amelyen a „repülő emberek” látszanak, háttérben a csodás magyar parlamenttel. És ezt bizony megnézik a világ minden pontján.

- Minden idők legjobb vizes vb-jét rendezte Magyarország – nem magunkat dicsérjük, hanem Julio C. Maglione, a Nemzetközi Úszószövetség elnökét idézzük, aki ezt állapította meg az elmúlt napokban.

Persze ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jut, ugyanilyen olimpiát is tudtunk volna rendezni. Tudtunk volna… Ha néhány percemberke nem veszi el ennek a lehetőségét. De azért nem maradunk világesemény nélkül, sőt: 2019-ben junior úszó vb, 2020-ban vizes Európa-bajnokság, és még abban az évben labdarúgó Európa-bajnokság színhelye lesz Budapest.

Hosszú Katinka vasárnap megmutatta, hogyan kell legyőzni a világot. A vizes vb rendezésével pedig egy ország mutatta meg, hogyan kell legyőzni a kishitűséget.

Pécset is elvitte volna Trianon

Vajon hány olyan család van Magyarországon, amelyikben nincs egyetlen határon túli felmenő?  Valószínűleg nagyon-nagyon kevés, ám vannak, akik ezt is megtagadták saját boldogulásuk érdekében. 


Még középiskolás koromban jártam Versailles-ban, akkor ütött meg döbbenetes erővel a trianoni csonkolás ereje, amikor a trianoni kastély egyik falán csak magyar feliratokat olvashattam, melyek mind-mind a tragikus, lassan 100 évvel ezelőtti döntés ellen így vagy úgy, cifra vagy éppen kulturált formában tiltakoztak. A lényeg ez volt: Vesszen Trianon! Ekkor 1993-at írtunk.

Persze tudtam, hogy miről van szó, mivel nagyapámat születése után, 1924-ben azért csempészték át a Duna hídon Észak-Komáromból, hogy magyar állampolgár lehessen. Az ő édesanyja családja viszont Felvidéken, az elcsatolt részen maradt, de nagymamám is „határon túli lett” egy csapásra, hiszen a határtól néhány kilométerre lévő, valóban virágzó, és minden történelmi, politikai hamisítás ellenére sokszorosan magyar ajkú, lelkű városban, Aradon született – onnan települt át Szegedre.
Két nagyszülő, akiket a véletlen, a megcsonkított Magyarország sodort össze.

Nem voltak egyedül, mégis hosszú évtizedekig tabu volt erről beszélni. Éppen azért volt elemi erejű szembesülni a rendszerváltás után néhány évvel a trianoni kastély falára írt mondatokkal, mert még akkor is – a 800 ezer MSZMP párttag országában – bizonytalanul, szinte félve, kettősséggel beszéltek róla. Hogy mennyire aljas volt a kommunista-szocialista világ, kiválóan mutatja, hogy azt az erdélyi magyartanárt, aki 1990-ben egy jobb élet reményében települt át Magyarországra, következetesen román tanárnak gúnyolták a diákok, s bizony, a szüleik is.

De fiatal egyetemi tanártól is hallottam, hogy jogosan vették el tőlünk Erdélyt – olyan nagyvárosokat, mint Arad, Nagyvárad, Kolozsvár –, mert többségben voltak ott a románok. Ő ma is tanít, kérdés, hogy vajon mit, miért és kiket?

De a kommunisták nem tudtak kibújni a bőrükből, hiszen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás elleni gyalázatos kampányt ők vezetették. Nem, nem Gyurcsány Ferenc egyedül, ebben vastagon benne volt Botka László, meg az a Tóth Bercike is, aki akkor választmányi elnökként egy mukkot sem szólt. De hát a név, meg a kommunista felmenők erre kötelezhették. Szóval nem a DK-s ősellenség taposott egyedül páros lábbal magyarokon, hanem kompletten az egész bagázs – közös munka volt az párttagocskák. Mentetek is a levesbe.

Forrás: Wikipédia

Bercike és csapata azt viszont elfelejtette, hogy bizony volt olyan forgatókönyv is, amely szerint Pécs is megy a levesbe, a szerbek ugyanis simán elvitték volna. De hát ez mit számított volna egy kommunistának? Neki nem mindegy, hol csinál karriert a nép nevében? Dehogynem, ganz egal! Most éppen Pesten sütögeti pecsenyéjét a komlói Szakács Lacikával együtt, miután Baranyában már nem kértek belőlük – ugye-ugye ki szavazna rátok direktbe, fiúk? A PÁRT azért behúzott, hogy legyen miből „megélnetek”.

Igen, ugyanaz a nemzetek felett álló szocialista brigád – biztos fejből fújjátok fiúk az internacionálét – kiáltotta ki 1921-ben a szerb köztársaságot Pécsen, amelynek eszméivel, örökségével osztoztok.

CEU, buli, haverok…

Lehet mondani, hogy amiket egy kormány tesz, azok a lépések többek között azt az érdeket is szolgálják, hogy a hatalom a kormányerő kezében maradjon. Ugyanez viszont elmondható a „ellenzékről”, illetve a megmosolyogtató ellenzékieskedős ficsúrokról is. Keménymagos, szemellenzős orbánofóbnak kell ahhoz lenni ugyanis, hogy ne lássuk, mire megy ki a fővárosi liberális fiatalok játéka.

Talán emlékszünk még, amikor 100-200 ezer forintos iPhone-ok lendültek ezrével a magasba olyan pesti fiatalok kezében, akik taxival érkeztek hidat foglalni. 2014 őszén székes fővárosunkban a havi pár száz forintos adó vágta ki a liberális biztosítékot.

Amíg kitartott a kellemes őszi idő, az iskolai őszi szünet és nem kezdődött el a vizsgaidőszak pesti ficsúrok tízezrei vonultak az utcára. Vonulni, bulizni elsősorban. Nem az internetadó volt a lényeg, hanem a #sohavégetnemérős 20-as, 30-as generáció liberálisabb felfogású részének együttléte.

Akkor még persze titkolták, hogy bulizni mennének a térre és a hidakra. Ma már lehullt a lepel. Ki is jelentették: nem tüntetni, partizni hívták az embereket CEU-s köntösbe bújtatva. Ügyet csinálnak abból, ami nem ügy…

A jelszó elillant. A cél már csak, hogy gyalázzuk a kormányt és közben jót szórakozzunk, no meg gyártsunk némi hírt.

Nem a többségnek, persze.

Azoknak, akiket elnyomott az unalom a tévé előtt és a kereszténység legnagyobb ünnepén amúgy is csak úgy elvannak, a semmittevés közepette vegetálnak. Jól jött ilyenkor egy-két ATV-s tudósítás a térről.

Médiájuk álszent módon igyekezett hőst csinálni belőlük. Még akkor is, ha olyan szent ünnepeket próbálnak páros lábbal taposni, mint a nemzeti ünnepeink vagy a Krisztus Feltámadásának emlékezete.

Miközben fütyülnek és gyülekeznek, festékkel próbálnak dobálózni azt szajkózzák, nincs demokrácia…

Nagyon vaknak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk: nincs itt szó alulról szerveződő, konkrét ügyek mentén létrejövő, mondanivalóval jól megtöltött formációkról, sokkal inkább fentről, sőt határainkon kívülről vezérelt, hol jobban, hol rosszabbul, hol esetlenül irányított liberális akcióról, akciókról.

Közelednek a választások.

Látjuk ezt a plakátokon, láthatják a pesti népek a 4-es, 6-os villamosról és a vicceskedő tudósításokból. És milyen tündéri bája van annak, hogy a Grúziába látogató miniszterelnököt a CEU-ért harcosan kiálló tüntetők fogadják, tök véletlenül azonnal lecsapott hazai liberális (jobbikos???) sajtó, hogy lám, még ott is...

Persze haverok, buli, hanta nem áll le, várjuk a további fröcsögéseket.

Amikor a községházát dobálják festékkel

Hatalmas felháborodás tört ki a budapesti Nagykörúton belül, amikor a napokban a bíróság közmunkára ítélte Gulyás Márton és Varga Gergő vádlottakat, mert festékbombákkal dobálták meg a Sándor-palotát. 


A Nagykörúton kívül már kisebb érdeklődést váltott ki az ítélet, az ország többi részén ugyanis tudják, hogy ha teszem azt Józsi egy jól sikerült buli után festékkel dobálja meg a helyi községházát, akkor el fogja vinni a rendőr, mert ez garázdaság. Pont. És el is ítélik. Pont. Joggal. Pont.

Ehhez képest a "diktatúra-észak-korea-rendőrállam" híveinek nagy örömére a Vastagbőr nevű blog már odáig jutott, hogy előszedte a bíró, dr. Hornyák Szabolcs hét éve készített doktori értekezését, amit egyébként a Pécsi Tudományegyetemen írt. Az elismerten kiváló büntetőbíróként számon tartott dr. Hornyák Szabolcs ebben többek között azt írja, hogy véleménye szerint "a garázdaság, mint bűncselekmény felett eljárt az idő. (…) A garázdaság tehát olyan cselekmény, amelyet nem szükséges büntetőjogi büntetéssel fenyegetni. A társadalmi együttélést zavaró súlyosabb megnyilvánulások azonban érdemelhetnek szankciót – erre a szabálysértési jog megfelelő kereteket biztosíthat.”  Dr. Hornyák Szabolcs több más ponton sem ért egyet a fennálló törvénnyel.

A Vastagbőr nevű blog szerint dr. Hornyák Szabolcs „vagy mást gondol immár a garázdaság és a jogállamiság kapcsolatáról, mint hét éve, vagy az esetében is érvényesül a régi mondás: az üléspont határozza meg az álláspontot.”

Ehhez képest viszont az a nagy helyzet, hogy dr. Hornyák Szabolcsnak kutatóként, elméleti jogászként szíve joga, hogy ne értsen egyet a fennálló törvényekkel, azonban bíróként nem tehet mást, mint azok alapján ítél.

Az is felmerült, miért nem fordult az Alkotmánybírósághoz. Dr. Hornyák Szabolcs azonban nem állította, hogy alaptörvényellenes lenne a jogszabály, csak azt, hogy eljárt felette az idő. Ez persze nem kizárt, de ebben az esetben a bíró nem alakulhat át parlamentté, hogy törvényt alkosson. Ő csak alkalmazhatja.

Ugyanis, bár lehet, hogy ez sokakat meglep, de a bíró nem a saját doktori értekezéséből hoz ítéletet, hanem egy másik szövegből, amit úgy hívnak, Büntető Törvénykönyv. Ha nem így tenne, és a saját értékrendje alapján ítélkezne, na, akkor nem lenne jogállam.

Nekünk Oscar kell

Végre van újabb Oscar-díj, végre van kesergés. Nincs Oscar, nincs kesergés. Ergo olyan jó, hogy megkaptuk, mert sírhatunk.

Sírva vigad a magyar. Sírjunk is, ne vigadjunk, az olyan ciki. Olyan égő. Jöjjenek most felkent megmondóhuszárok, akik aztán megmondják nekünk, hogy mi hiába nevetünk, inkább sírni kellene.

Mert ugye ez rugdosás, amit a baloldali liberális média csinál a Mindenkinek adott Oscar-díj kapcsán, meredeken erről szól.

Középszerű tézisfilm, meg hamisan énekelnek – meg ilyenek, mondják ők. Miközben egy nemzet örül most, ők nem. Fanyalognak, okoskodnak, keseregnek. Mert így van jól, jó keseregni.

Nyilván nem is érdekelte volna őket a film, sőt le is tojták volna nagy ívben, de így, hogy rúgni lehet egy nagyot, mindjárt más. Igen, ott az Orbán, meg a kormány, akikbe bele lehet rúgni úgy, hogy rúgunk egyet azokon is, akik mindössze egy filmet csináltak, olyat, amivel világraszóló sikert értek el. És Pont.

De hát igazi, világraszóló sikereket elérő filmszakértőkkel, filmgurukkal állunk szemben, nevük széles körben ismert és elismert, kritikai munkásságukat az utolsó pécsi kiskocsmában – és a brazíliai esőerdőben - is könnyes szemmel emlegetik a kisfröccsök emelgetése mellett, miközben bugyog ki a liberális hormonzacskó tele boldogsághormonnal.

Így megy ez. Nekünk mindig Mohács kell, mindig. Ha Oscar-díj van, akkor is Mohács kell. Sírni kell. Sírjunk. Rajtuk. 

Annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. 

Nolimpia? - Lelkük rajta…

Ennyi volt. Egy kisebbség fosztotta meg a világ magyarságát attól, hogy egy közös ügy érdekében még egymással szemben álló ideológiát vallók is összefogjanak, együtt örülhessenek, szorítsanak egy olyan pályázaton, ami akár nemzeti is lehetett volna. Sáros bakancsokkal tiporták szét álmainkat azok, akiknek mindennél fontosabb volt saját politikai pecsenyéjük, mint bármi más. Önmagukkal kell majd elszámolniuk.


2024-ben nem lesz Magyarországon Olimpia.

Bármelyik józanul gondolkodó magyar ember fejében nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat valósággá válhat egyszer. Azt azonban rémálmunkban sem gondolhattuk, hogy nem a NOB ítészei, hanem magyar társaink miatt.

Los Angeles és Párizs. Góliátokként emelkedtek ki a kandidáló országok közül, Budapest ebben a hármasban üde színfolt volt, s most először – a gazdaságos olimpiák meghirdetése után - lett volna esélye a győzelemre is.

Néhányunk kevés, néhányunk több esélyt adott erre, de a támogatottság komoly volt. S éppen ezek az apró reménysugarak vitték mindig előbbre és előbbre a magyarságot.

Ha – mint annó Czene Attila 1996-ban Atlantában a külső pályáról aranyat nyerve – befutottunk volna, a remény megtestesítőjeként a fenntartható beruházásokról szóló olimpiák első és később viszonyítási pontnak számító szereplőjeként jelenhettünk volna meg.

Nemcsak azt mutathattuk meg volna, hogy igenis meg lehet ésszerűen rendezni a játékokat, hanem azt is, hogy a jövőben a kis országok városainak van keresnivalójuk a nagyok között is, ha sportról, összefogásról van szó.

Nem tehetjük meg. Nem mutathatjuk meg. Soha nem fog kiderülni.

Azért nem, mert egy nagyon szűk csoport politikai haszonszerzés miatt, külső érdekektől vezérelve és – ne legyünk naivak - talán pénzelve széttörte ezeket az álmokat még mielőtt azok a valósággal legalább köszönőviszonyba kerülhettek volna, azaz eljutottunk volna a pályáztatási szakasz zárásáig.

Véletlen vagy sem, éppen akkor gyújtották be rakétáikat, amikor az ítészek a pályázó városokat járták.

Nyertek, megcsinálták! Örülnek, tapsolnak, mámorban úsznak azok ma, akik nem akartak Olimpiát.

De mit is értek el?

Elérték, amit Párizs és Los Angeles a kezdetektől szeretett volna, hiszen immáron csak ketten maradtak, s nagy rá az esély, hogy Los Angeles 40 év után ismét megrendezheti minden idők legdrágább olimpiáját.

Elérték, hogy ismét összeugrasszák a magyarokat, s az elmúlt években a magyar olimpiáért szorító emberek közé éket verjenek. Puszta demagógiával.

Elérték, hogy azt a nemzeti öntudatot, ami megerősödőben volt Magyarországon és a határon túli magyarokban egy sáros csizmával a maguk által létrehozott posványba tapossák.

Elérték, hogy milliók, akik hittek a magyar pályázat esetleges sikerében, most ismét kicsinek érezzék magukat. Hogy fejüket lógatva, azt mondják, erre sem vagyunk képesek, nemhogy olimpiarendezésre.

Elérték, hogy ez a kis ország, amelynek világszinten sem jelentős ipara, sem temérdek ásványkincse, sem komolyabb hegye, sem tengere, sem említésre tehető érdekérvényesítő képessége nincsen, elbúcsúzzon egy időre ettől a kitörési ponttól is.

Kétes dicsőség, kétes győzelem, kétes teljesítményt ez.

Ezt a romboló, bomlasztó aknamunkát pedig a csendes, szemlélődő, a reményben élő, a jövőben bízó többség soha nem fogja elfelejteni azoknak, akik ma a mellüket verik.

Nem mondom, hogy a közös álmaink ellen hangolók nem magyarok. Hogy nincs fogalmuk az olyan szavak tartalmáról, mint nemzet, hazafiság. Nem mondom, hogy szégyelljék magukat.

Az idő, a többség és a történelem pontosan meg fogja mondani, mutatni nekik, hol van a helyük.

Az emberek többsége soha nem fogja nekik elfelejteni ezt a „sikert”, „győzelmet”.

Hogy ők, akik az aláírások gyűjtését tekintették fő tevékenységüknek az elmúlt hetekben miként néznek rokonaik, barátaik, leendő házastársuk, gyermekük, unokájuk szemébe, s mit fognak mondani arra a kérdésre, hogy

„Miért?” vagy
„Mi volt ezzel a célod?”,
„Igaz magyarnak érzed magad?”.

Mert meg fogják tőlük kérdezni. És előbb vagy utóbb ők maguk is felteszik e kérdéseket önmaguknak is.

A tükör előtt reggelente.

Sminkelés vagy borotválkozás közben.

Vagy az álmukban.

El fognak számolni mindannyian ezekkel a tettekkel, s nem lennék a helyükben akkor, amikor meg kell fogalmazniuk a válaszokat, s meg kell adniuk a magyarázatokat.

A munka és feladat nagy része tehát még hátravan nekik az első pezsgős és konfettis momentumokat követően, akár évtizedeken át.

Lelkük rajta.

Röhej, de nincs min nevetni a Momentum felbukkanásában

Végy néhány fiatalt, kavard meg őket, dobd meg őket egy kis pénzzel, aztán verj át mindenkit, hogy civil vagy, és máris kész az új politikai mozgalmad. Vagyis itt egy újabb röhejes erőlködés. 

Valahogy nehezen vette be az ember gyomra, hogy vannak olyan civilek, akik pénzt, energiát nem kímélve, a családi életüket, a barátaikat félretéve képesek hónapokat azzal tölteni, hogy aláírásokat gyűjtsenek egy olyan ügyben, ami - akárhogy is vesszük - politikai döntés. A Momentum lelkes emberei pedig ezt tették - ugye, önként és dalolva, boldogan az olimpia ellen.  És össze is hoztak - elméletileg - 266 ezer aláírást. De nem is ez a lényeg, inkább az, ahogyan most hirtelen a semmiből (ugyan már) előrukkolnak azzal, hogy ők bizony 2018-ban elindulnak a választáson. 

Badadumm. 

Mert ők csak véletlenül, meg nem is akarták. Aztán itt vannak a szokásos áldumák, hogy "rettenetesen félnek" az emberek, meg nekik olyan a tagságuk, meg annyira nincs pénzük, hogy egyik aktivistájuk ajánlotta fel, hogy kölcsönadja az autóját. 

Nem, azzal semmi gond, ha valaki politizál, vagy politikai karriert épít (vagy akar), ahogyan azzal sincs, ha valaki tanár, vagy mérnök és így tovább. A gond azzal van, hogyha nem vállalja fel. Mégis milyen lenne, ha a tanár azt mondaná, most csak kicsit tanítok, egyébként meg nem, meg nehogy kiderüljön, hogy az vagyok. Vagy a mérnök csak nem vállalná fel, hogy ő tervezte a házat, ami ráomlott a családra?

Közröhej. 

A Momentum pedig ezt csinálta, ami azért is szánalmas, mert a valódi civil szervezetek akcióit is gyanússá teszi. És mégis: ki alkalmazna egy olyan tanárt, aki nem akar tanítani, vagy egy olyan mérnököt, aki nem vállalja a felelősséget? Ki akarna olyan politikusokat, akik civil köntösbe bújva politizálnak? 

Vajon miért-e köntös? Egyszerű a válasz: a baloldali liberális oldal így akar - sokadjára - bázist építeni, átmenteni magát. Ott szöszöl a Momentum mögött Haris Éva, a szocialisták háttérembere, megbukott királycsinálója, aki az ultraciki baloldali főpolgármester-jelölt castingolása után dobta be a jegesvödrös ultraciki Falus Ferencet. Tudjuk, milyen sikerrel. Meg ott van még Szabó Pál is, aki akkorát alkotott az MSZP minisztereként, hogy alig emlékszünk rá. 

És eljőve a Momemtum csillaga, hiszen hát kellene valami. VALAMI. 

Legyen tánc, meg univerzális balhé, ahogy azt a két mémmé vált ősszavazó is elmondta: 

Mégis milyen baloldal az, amelyik arról beszél, hogy ő aztán megegyezik mindenben, a zálogházmultimilliomos pécsi szocialista ezt még megfejeli azzal, hogy "Budapesten mi zajlik, arról fogalmam sincs". 

A nagy politikai túlélő ex-szocialista alpolgármester, Kunszt Márta DK-s pécsi képviselő, aki aztán leszögezi csak Gyurcsány Fletó lehet az ország vezércsillaga, de erről senki nem beszélt velük. 

Erre fel néhány nap múlva Gyurcsányt azonnal elkezdi ekézni az MSZP-s Botka László miniszterelnökjelölt-jelölt-jelölt (jelöltke), aki előtt nem sokkal még azt találja mondani a fényes múltú MSZP-elnök, Molnár Gyula, hogy "ők összefognak mindenkivel, akivel lehet". Édes szívem, mondd már meg, hogy mégis kik és kivel?

Nagyon úgy néz ki, hogy baloldalon nemhogy káosz van, meg fogalmatlanság, hanem valójában nem is létezik baloldal, csak marakodókat látni, új és régi huszárokat, akiknek már rég nem számít a baloldaliság, hanem a túlélés, meg némi népszerűség.

Az, hogy az MSZP milyen nevetséges, rozsdás szélkakas, íme egy videó, hogy mennyire nem az elvekről van szó, hiszen a nevetőgörcsös Kunhalmi Ágnes itt még csodálatos dolgokat mond az olimpia megrendezéséről...

Ezt mondta a szoci az olimpiáról - teccikérteni?

Közröhej. De mit is várjon attól párttól az uccaembere, akinek választási lehetőségként Dopeman nevű mosatlan szájú és -életű sötétséget kínálják fel képviselőnek? A Momentumról pedig mindent elárul, hogy elnökségi tagja lehet egy olyan figura, akiről mindent elárulnak saját mondatai:

"istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni".

Könyörgünk, soha ne hívja ezt a számot!

Semmi gond nincs azzal, hogy az embereknek kölcsönt adnak, meg ki is utalják – többé-kevésbé zökkenőmentesen – a pénzt. Azzal sincs gond, hogy sok üzletkötő 10 milliós kocsikkal virít, és úgy csinál, mint az agyonhajszolt menedzserek – de valami mással azonban igencsak nagy probléma van.

Ugye az nyilvánvaló, hogy leginkább azok próbálkoznak hitelből lakást, házat venni, akiknek nincs meg az anyagi hátterük ahhoz, hogy röhögve kiköhögjenek néhány tízmilliót. Nos, mondjuk ki, ők azok az ügyfélnek hívott lények, akiknek létfontosságú tud lenni, hogy az állam által – azaz a saját adónkból – erősen megtámogatott kedvezményes kölcsönt kapjanak az otthonukra.

Ha ez sikerül, akkor boldogok is.

Amit természetesen nagyon köszönnek, de valahogy igazán riasztó tud lenni az a különbség, ami a pénzt nagyvonalúan adó úr/hölgy és a pénzt hálásan megkapó lény között tátong. Az üzletkötő  – menő öltönyben, kosztümben – remekbe szabott új autóval, sokszor 10 milliós kocsival érkezik, magabiztos, nagydumás, lehengerlő. A másik oldal  behúzott farokkal, pofát befogva fogadja el a pénzt. Mindenki boldog persze, hiszen adni legalább annyira jó, mint kapni – szól a közhely. Fogadjuk is meg.

Tehát mindezzel nincs is gond. Azzal annál inkább, hogy simán egy órát kell várni a telefonos ügyfélszolgálaton. Ekkor adtam fel.

Miért van ez így?

Túl drága volt az alufelni az új céges kocsikra, így emberek felvételére már nem tellett.
Aki kérdezni akar, vagy éppen panaszt szeretne benyújtani, menjen inkább a nagy siratófalhoz Jeruzsálembe.
Vagy egyszerűen csak senkit nem érdekel az ügyfél.
Vagy igen, de izé.