Gyarlóság, Merkel a neved!

Végre eljött az idő. Igaz, nem a terror (annak sajnos már elérkezett), hanem Angela Merkel német kancellár magába nézésének ideje. Sorozatos merényleteknek, bombatámadásoknak, tömeges erőszaknak kellett megtörténnie Németországban és Európában ahhoz, hogy a legnagyobb politikai befolyással bíró európai politikus ráeszméljen arra, hogy rossz úton jár.

Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek eddig is igaza volt, s ha tovább folytatódnak az Európát megrázó terrortámadások, amelyek valószínűségét – bárhogy szeretnék is másképpen láttatni a balliberális és szocialista eszmék hívői – a nem csökkenő, sőt egyre fokozódó illegális migráció is jelentős mértékben megnöveli, akkor már nem sokáig hallgathatjuk a kancellár és társai ostoba megnyilatkozásait.

A magyar kormányfő – néhány más konzervatív politikustársával egyetemben – már évekkel ezelőtt is világosan látta, hogy meg kell állítani az ellenőrizetlenül Európába özönlő illegális bevándorlók áradatát, mert mindannyiunk biztonsága forog veszélyben.

Merkel asszony mindeddig hitt abban, hogy az Afrikából, Közel-Keletről és Közép-Ázsiából érkező, más kultúrkörben felnőtt és szocializálódott embertömeg nem akar – és nem is lenne képes – integrálódni az európai társadalmakba. Ezért nem kellenek Magyarországra sem olyan emberek, akiknek a legfontosabb szükségletei kimerülnek a promiszkuitásban, a nők megalázásában, az „add ide, mert kell” mentalitás erőszakos megnyilvánulásaiban.

Amíg nem változik meg Merkel kancellár és elvtársai politikai retorikája, addig nem vár fényes jövő Európára. Nem véletlen, hogy Magyarországon egyre többen szimpatizálnak Donald Trump nemrég megválasztott amerikai elnökkel, míg a német politikus népszerűsége folyamatosan zuhan.  A Századvég által készített legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság „erősen kritikus az EU vezetésével kapcsolatban.

Ez mindeddig így lesz, amíg olyanok irányítják Európát, akik vesznek tudomást arról, hogy Nyugaton a helyzet már nem változatlan… 

Advent a pécsi: forró étkek, italok, forró árak

Megint nem jött össze. Ahogy esztendők óta mindig, minden próbálkozás dacára sem.

Szép, szép a feldíszített karácsonyfa a téren, a meseerdő vagy mi, a díszkivilágítás klassz, az idő is egyre inkább télies, a bódék tele áruval, s ha eltekintünk a hangszórókból kitüremkedő néha nagyon gagyi karácsonyi nyálcsorgástól, el is tudom hinni, hogy igazi adventi vásárban vagyok. Itt, Pécsett, a Széchenyi téren.

De aztán ember már csak olyan, hogyha végzett a kínálat mustrálásával, megéhezik, megszomjazik. Pontosabban fordítva, de ez most nagyon mindegy.

A lényeg ugyanaz: bármelyikkel kezdjük, az illúzió oda.

Ugyan megint megígérték, hogy egységesen olcsó lesz a forralt bor, az első nap után már marhára nem így volt (most sem), tkp. mindenhol annyit kérnek a gőzölgő italért, amennyit nem szégyellnek. Van, ahol kétszázért is mérik ugyan decijét, ám az – tisztelet a kivételnek – valójában pancs, meleg víz némi borral és fűszerrel.

Ahol azonban extrát (értsd: például a sima forralt bor nyakon öntve három cent rummal és egy szuper fantázianévvel) is kínálnak belőle, ott akár négyszázötven kemény magyar forintot is elkérhetnek decinként.  „Kétszer két decit akkor ebből a jobból, ja igen, az ezernyolc, itt van kétezer, köszi, nem kérem a visszajárót.” Legyünk urak. Legalább karácsonykor.

Annyira, hogy együnk is, naná. Lássuk csak. Kolbász. Baromi nagy egy egész szál, úgyse tudjuk felfalni.

- Akkor ebből kérnék egy felet.

- Felet?! Á. Nálunk csak egészet lehet venni, mit csináljak a másik felével, tán én egyem meg?

- Add el másnak vagy kenjed a hajadra, te igazi, vérbeli kereskedő – mondanám legszívesebben, de inkább mégse, minek kockáztatni egy elfajuló szóváltást, különösen adventkor, ugye.  Meg amúgy a választék tényleg bőséges, szóval, együnk inkább máshol.

Például zsíros kenyeret. Négyötvenért. Vagy óriás tepertőkrémeset. Hatötvenért. Ezért fonnyasztott lila hagyma is jár. De jó, hogy lehet kapni!  

Az meg már tényleg csak a hab a tortán, hogy a Tüke Kártyát sem fogadják el mindenhol. Úgy látszik, tehetik, mert úgy látszik, hagyják.  

Fletó és a bozgorkodás

Nem is olyan régen történt valami december 5-én. Nem is olyan régen történt valami a 20. század elején. Apai nagyapám mikor hazatért, megszökve az SS és az ideiglenesen hazánkat megszálló szovjet csapatok elől, 45 kilósan, morfiumködben átvészelve a drezdai poklot, megcsókolta a magyar földet. Azt mondta, hogy neki soha többé nem kell más, csak az anyaföld. Pécs lett az otthona egy időre, majd az útja másfelé vitte.

Nagymamám aradi volt, szülei hozták át Trianon után. Nagyapám komáromi, bizony az északi, őt három napos korában csempészték át a hídon, hogy magyar állampolgár lehessen. A sors úgy hozta, hogy a családom jó része határon túli gyökerekkel bír, s bizony van itt tót, román, roma, olasz – na a kakukktojás – és kun is, meg még ki tudja milyen náció vére. Egyvalami közös azonban, mindenki magyarnak vallotta magát. És ez így is van, volt rendjén.

Ez most is így van, hiszen a családom másik fele erdélyi, székely és magyar.  Ők azok, akiknek világéletükben harcolniuk kellett a semmiségekért, azért hogy egy román ne mondja rájuk, hazátlanok, bozgorok, vagy hogy ne azért léptessék előre a román kollégájukat, mert az román. De meg kellett küzdeniük velünk is, magyarországiakkal, mert sötétek voltunk, és ma is képesek vagyunk lerománozni a magyarokat.

Ez még megbocsájtható a tanulatlanoknak, a szerencsétlen embereknek, akik a nemtudásuk miatt teszik ez. Ha más miatt, akkor egy bunkó, egy tulok, egy senki. Na, Fletókám, te egy évtizede úgy beleszálltál a magyarokba a kettős állampolgárság voksolásakor, úgy riogattál román invázióval, hogy tudnod kellett, ez hazugság.  Bunkóság volt?

Aztán nemrég még „menekültet” fogadtál be, mert ők jobban mutattak a kiszes színezetű internacionalista szívednek, vagy inkább elveszett liberállelkeket akartál behálózni? Tudod, nagysága, a német kamukirálynő Merkel asszony is már más utat jár, ő is a buktáját kerülgeti. De Te már rég megbuktál, nem 2006-ban az elmismásolt tömegveretés idején - amihez természetesen semmi, de semmi közöd nem volt - , hanem 2004-ben a románozással, te hazátlan.

1956 – Lapítani, lapítani, lapítani

Ugye, elvtársak, ugye, lapítani. Emlékezünk, Ti nem, mert Ti lapítotok. Csak lapítanátok örökké!

Nehéz a történészek szemével megítélni 1956-ot, de a történelem, a múlt nem a történészeké, ott van a sejtjeinkben, a szívkútnak az alján, a gyötrelmek bugyraiban.

1956 egyszerű: névtelenek éltek azért, hogy meghaljanak a mi szabadságunkért. Mert az apró halálok, a kicsi szenvedések, a kis áldozatok a legnagyobbak. Nekünk pedig óriásiak, mert csak fekete-fehérben láthatjuk, vagy recsegő hangon hallhatjuk, miért kellett Édesapánknak meghalnia egy mocskos lukban, Édesanyánknak elviselnie az ávós botjának kegyetlenkedését, vagy a fiuknak, a lányuknak mindezt végignéznie, átélnie. Nekünk itt lobog a sejtjeinkben.

Lapítunk, elvtársak? Lapítunk?

Elvtársak, hol voltatok akkor, amikor dédapámat elhurcoltátok „egy kicsi munkára”, vagy amikor nagyapámat csak azért vittétek be a fogdába, mert nem volt hajlandó szovjet hadifogságba esni és nyugatra menekült? Mondtátok rá, hogy „nyugatos” - emlékeztek? És arra, hogy őt csak egy régi osztálytársában felébredő lelkiismeret mentette meg, amikor Ti élvezettel kínoztátok abban a föld alatti pincében? Hol volt a többiek lelkiismerete? És idén, 60 év múltán, hol volt? Ti éltek, elvtársak? Ti tudjátok, mi az, hogy Élet?

Lapítunk, elvtársak! Lapítunk!

Igen, apámat bugyuta módon megfigyeltétek, megpróbáltátok beszervezni, aminek egy erős, apai pofon - mert atyai pofon csak nekem járt -, no meg egy megtévedt, megzsarolt barát öngyilkossága vetett végett ott, a ködös '70-es években. Ti mondtátok, hogy gulyáskommunizmus, mert Ti zabáltatok belőle, elvtársak. Ti, akik K. János megélhetési bűnöző örökösei vagytok.

Ti lapítotok, akik akkor régen a dédapámat megöltétek. Nem, nemcsak az enyémet, mindannyiunk Dédapját...

Ilyen az élet – mondjátok csak gyilkosok, a föld alatt a férgek rágta fogsoraitok közül.

Tudjátok elvtársak, nagyon szép gesztus volt Tőletek, hogy a sötét '50-es években hagytátok, hogy befejezze az orvosi egyetemet a nagyapám, és tudjátok, szép volt Tőletek, hogy hagytátok börtöntöltelékek között gyógyítani.

Mert tudjátok, amíg Ti megöltétek az apját, addig ő megmentett másokat. Építette a szocializmust – mondanátok. Hát nem, mert ő volt az, aki tapsolt, amikor elhúztatok - elhúznátok végre! - a francba 1989-ben, és ő nyomta a dudát a Strabanc kormányán – így hívta a csodátokat, a Trabantot -  Nagy Imre újratemetésének napján, én meg boldog voltam, hogy ott, alig 12 évesen, a bélatelepi főúton, az üvöltő vizsla és az üvöltő dudahangok között megérezhettem, hogy nem jöhettek vissza többé, mert Ti már lapítotok, lapítotok elvtársak. Segítek lapítani.

Lapítotok elvtársak? Lapítsatok!

Tudjátok, nem vettetek el semmit, mert semmik és senkik voltatok. Ugyanúgy, ahogy most, ugyanolyan senkiként végiglapították ezt a jubileumi évet. Nekünk ünnep volt, nektek mi? Csak lapítsatok tovább, mert halált hozó fű terem áldozataitok gyönyörű szívében. Ők az apró halálok, sok-sok nagyszerű halál. Ti meg?

60 éve ilyenkor rettegett az ország, rettegett az Édesapa, az Édesanya, a Fiú és a Lányka. Emlékezzetek, mit műveltetek elvtársak, mert Mi emlékezünk - és nem rátok. A senkikre nem szoktak. Ugye, K. János úr!