2016. december 21., szerda

Gyarlóság, Merkel a neved!

Végre eljött az idő. Igaz, nem a terror (annak sajnos már elérkezett), hanem Angela Merkel német kancellár magába nézésének ideje. Sorozatos merényleteknek, bombatámadásoknak, tömeges erőszaknak kellett megtörténnie Németországban és Európában ahhoz, hogy a legnagyobb politikai befolyással bíró európai politikus ráeszméljen arra, hogy rossz úton jár.

Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek eddig is igaza volt, s ha tovább folytatódnak az Európát megrázó terrortámadások, amelyek valószínűségét – bárhogy szeretnék is másképpen láttatni a balliberális és szocialista eszmék hívői – a nem csökkenő, sőt egyre fokozódó illegális migráció is jelentős mértékben megnöveli, akkor már nem sokáig hallgathatjuk a kancellár és társai ostoba megnyilatkozásait.

A magyar kormányfő – néhány más konzervatív politikustársával egyetemben – már évekkel ezelőtt is világosan látta, hogy meg kell állítani az ellenőrizetlenül Európába özönlő illegális bevándorlók áradatát, mert mindannyiunk biztonsága forog veszélyben.

Merkel asszony mindeddig hitt abban, hogy az Afrikából, Közel-Keletről és Közép-Ázsiából érkező, más kultúrkörben felnőtt és szocializálódott embertömeg nem akar – és nem is lenne képes – integrálódni az európai társadalmakba. Ezért nem kellenek Magyarországra sem olyan emberek, akiknek a legfontosabb szükségletei kimerülnek a promiszkuitásban, a nők megalázásában, az „add ide, mert kell” mentalitás erőszakos megnyilvánulásaiban.

Amíg nem változik meg Merkel kancellár és elvtársai politikai retorikája, addig nem vár fényes jövő Európára. Nem véletlen, hogy Magyarországon egyre többen szimpatizálnak Donald Trump nemrég megválasztott amerikai elnökkel, míg a német politikus népszerűsége folyamatosan zuhan.  A Századvég által készített legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság „erősen kritikus az EU vezetésével kapcsolatban.


Ez mindeddig így lesz, amíg olyanok irányítják Európát, akik vesznek tudomást arról, hogy Nyugaton a helyzet már nem változatlan… 

2016. december 7., szerda

Advent a pécsi: forró étkek, italok, forró árak


Megint nem jött össze. Ahogy esztendők óta mindig, minden próbálkozás dacára sem.

Szép, szép a feldíszített karácsonyfa a téren, a meseerdő vagy mi, a díszkivilágítás klassz, az idő is egyre inkább télies, a bódék tele áruval, s ha eltekintünk a hangszórókból kitüremkedő néha nagyon gagyi karácsonyi nyálcsorgástól, el is tudom hinni, hogy igazi adventi vásárban vagyok. Itt, Pécsett, a Széchenyi téren.

De aztán ember már csak olyan, hogyha végzett a kínálat mustrálásával, megéhezik, megszomjazik. Pontosabban fordítva, de ez most nagyon mindegy.

A lényeg ugyanaz: bármelyikkel kezdjük, az illúzió oda.

Ugyan megint megígérték, hogy egységesen olcsó lesz a forralt bor, az első nap után már marhára nem így volt (most sem), tkp. mindenhol annyit kérnek a gőzölgő italért, amennyit nem szégyellnek. Van, ahol kétszázért is mérik ugyan decijét, ám az – tisztelet a kivételnek – valójában pancs, meleg víz némi borral és fűszerrel.

Ahol azonban extrát (értsd: például a sima forralt bor nyakon öntve három cent rummal és egy szuper fantázianévvel) is kínálnak belőle, ott akár négyszázötven kemény magyar forintot is elkérhetnek decinként.  „Kétszer két decit akkor ebből a jobból, ja igen, az ezernyolc, itt van kétezer, köszi, nem kérem a visszajárót.” Legyünk urak. Legalább karácsonykor.

Annyira, hogy együnk is, naná. Lássuk csak. Kolbász. Baromi nagy egy egész szál, úgyse tudjuk felfalni.

- Akkor ebből kérnék egy felet.
- Felet?! Á. Nálunk csak egészet lehet venni, mit csináljak a másik felével, tán én egyem meg?
- Add el másnak vagy kenjed a hajadra, te igazi, vérbeli kereskedő – mondanám legszívesebben, de inkább mégse, minek kockáztatni egy elfajuló szóváltást, különösen adventkor, ugye.  Meg amúgy a választék tényleg bőséges, szóval, együnk inkább máshol.

Például zsíros kenyeret. Négyötvenért. Vagy óriás tepertőkrémeset. Hatötvenért. Ezért fonnyasztott lila hagyma is jár. De jó, hogy lehet kapni!  

Az meg már tényleg csak a hab a tortán, hogy a Tüke Kártyát sem fogadják el mindenhol. Úgy látszik, tehetik, mert úgy látszik, hagyják.  

2016. december 6., kedd

Fletó és a bozgorkodás

Nem is olyan régen történt valami december 5-én. Nem is olyan régen történt valami a 20. század elején. Apai nagyapám mikor hazatért, megszökve az SS és az ideiglenesen hazánkat megszálló szovjet csapatok elől, 45 kilósan, morfiumködben átvészelve a drezdai poklot, megcsókolta a magyar földet. Azt mondta, hogy neki soha többé nem kell más, csak az anyaföld. Pécs lett az otthona egy időre, majd az útja másfelé vitte.

Nagymamám aradi volt, szülei hozták át Trianon után. Nagyapám komáromi, bizony az északi, őt három napos korában csempészték át a hídon, hogy magyar állampolgár lehessen. A sors úgy hozta, hogy a családom jó része határon túli gyökerekkel bír, s bizony van itt tót, román, roma, olasz – na a kakukktojás – és kun is, meg még ki tudja milyen náció vére. Egyvalami közös azonban, mindenki magyarnak vallotta magát. És ez így is van, volt rendjén.

Ez most is így van, hiszen a családom másik fele erdélyi, székely és magyar.  Ők azok, akiknek világéletükben harcolniuk kellett a semmiségekért, azért hogy egy román ne mondja rájuk, hazátlanok, bozgorok, vagy hogy ne azért léptessék előre a román kollégájukat, mert az román. De meg kellett küzdeniük velünk is, magyarországiakkal, mert sötétek voltunk, és ma is képesek vagyunk lerománozni a magyarokat.

Ez még megbocsájtható a tanulatlanoknak, a szerencsétlen embereknek, akik a nemtudásuk miatt teszik ez. Ha más miatt, akkor egy bunkó, egy tulok, egy senki. Na, Fletókám, te egy évtizede úgy beleszálltál a magyarokba a kettős állampolgárság voksolásakor, úgy riogattál román invázióval, hogy tudnod kellett, ez hazugság.  Bunkóság volt?

Aztán nemrég még „menekültet” fogadtál be, mert ők jobban mutattak a kiszes színezetű internacionalista szívednek, vagy inkább elveszett liberállelkeket akartál behálózni? Tudod, nagysága, a német kamukirálynő Merkel asszony is már más utat jár, ő is a buktáját kerülgeti. De Te már rég megbuktál, nem 2006-ban az elmismásolt tömegveretés idején - amihez természetesen semmi, de semmi közöd nem volt - , hanem 2004-ben a románozással, te hazátlan.

2016. december 1., csütörtök

1956 – Lapítani, lapítani, lapítani


Ugye, elvtársak, ugye, lapítani. Emlékezünk, Ti nem, mert Ti lapítotok. Csak lapítanátok örökké!

Nehéz a történészek szemével megítélni 1956-ot, de a történelem, a múlt nem a történészeké, ott van a sejtjeinkben, a szívkútnak az alján, a gyötrelmek bugyraiban.

1956 egyszerű: névtelenek éltek azért, hogy meghaljanak a mi szabadságunkért. Mert az apró halálok, a kicsi szenvedések, a kis áldozatok a legnagyobbak. Nekünk pedig óriásiak, mert csak fekete-fehérben láthatjuk, vagy recsegő hangon hallhatjuk, miért kellett Édesapánknak meghalnia egy mocskos lukban, Édesanyánknak elviselnie az ávós botjának kegyetlenkedését, vagy a fiuknak, a lányuknak mindezt végignéznie, átélnie. Nekünk itt lobog a sejtjeinkben.

Lapítunk, elvtársak? Lapítunk?

Elvtársak, hol voltatok akkor, amikor dédapámat elhurcoltátok „egy kicsi munkára”, vagy amikor nagyapámat csak azért vittétek be a fogdába, mert nem volt hajlandó szovjet hadifogságba esni és nyugatra menekült? Mondtátok rá, hogy „nyugatos” - emlékeztek? És arra, hogy őt csak egy régi osztálytársában felébredő lelkiismeret mentette meg, amikor Ti élvezettel kínoztátok abban a föld alatti pincében? Hol volt a többiek lelkiismerete? És idén, 60 év múltán, hol volt? Ti éltek, elvtársak? Ti tudjátok, mi az, hogy Élet?

Lapítunk, elvtársak! Lapítunk!

Igen, apámat bugyuta módon megfigyeltétek, megpróbáltátok beszervezni, aminek egy erős, apai pofon - mert atyai pofon csak nekem járt -, no meg egy megtévedt, megzsarolt barát öngyilkossága vetett végett ott, a ködös '70-es években. Ti mondtátok, hogy gulyáskommunizmus, mert Ti zabáltatok belőle, elvtársak. Ti, akik K. János megélhetési bűnöző örökösei vagytok.

Ti lapítotok, akik akkor régen a dédapámat megöltétek. Nem, nemcsak az enyémet, mindannyiunk Dédapját...

Ilyen az élet – mondjátok csak gyilkosok, a föld alatt a férgek rágta fogsoraitok közül.

Tudjátok elvtársak, nagyon szép gesztus volt Tőletek, hogy a sötét '50-es években hagytátok, hogy befejezze az orvosi egyetemet a nagyapám, és tudjátok, szép volt Tőletek, hogy hagytátok börtöntöltelékek között gyógyítani.

Mert tudjátok, amíg Ti megöltétek az apját, addig ő megmentett másokat. Építette a szocializmust – mondanátok. Hát nem, mert ő volt az, aki tapsolt, amikor elhúztatok - elhúznátok végre! - a francba 1989-ben, és ő nyomta a dudát a Strabanc kormányán – így hívta a csodátokat, a Trabantot -  Nagy Imre újratemetésének napján, én meg boldog voltam, hogy ott, alig 12 évesen, a bélatelepi főúton, az üvöltő vizsla és az üvöltő dudahangok között megérezhettem, hogy nem jöhettek vissza többé, mert Ti már lapítotok, lapítotok elvtársak. Segítek lapítani.

Lapítotok elvtársak? Lapítsatok!

Tudjátok, nem vettetek el semmit, mert semmik és senkik voltatok. Ugyanúgy, ahogy most, ugyanolyan senkiként végiglapították ezt a jubileumi évet. Nekünk ünnep volt, nektek mi? Csak lapítsatok tovább, mert halált hozó fű terem áldozataitok gyönyörű szívében. Ők az apró halálok, sok-sok nagyszerű halál. Ti meg?

60 éve ilyenkor rettegett az ország, rettegett az Édesapa, az Édesanya, a Fiú és a Lányka. Emlékezzetek, mit műveltetek elvtársak, mert Mi emlékezünk - és nem rátok. A senkikre nem szoktak. Ugye, K. János úr!

2016. november 29., kedd

Pécsen megcsinálták a „kis Svájcot”

Már nincs messze az az idő szeretett városunkban, amikor az lesz a legnagyobb probléma, ha valaki a sarki gyűjtőszigeten összekeveri a szelektív hulladékokat. Kábé mintha csak a svájci Luzernben élnénk, ahol egy elpöckölt cigicsikk is téma a lapokban. Legalábbis a heti hírfelhozatal erre enged következtetni...

Újságot olvasni jó, főleg egy ilyen kis és szerethető városban, mint Pécs. És főleg mostanában.

Mondom némi iróniával.

Az újságcikkek egyik feladata, hogy közös problémáinkra világítsanak rá, keressenek és találjanak megoldásokat azokra, szélesebb rétegek is megismerjék azokat a folyamatokat, amik előrevihetik életünket.

Legalábbis a laikus, egyszerű halandó olvasók eddig így gondolhatták Pécsen is.

Eddig!

Az utóbbi időben mintha elfogytak volna a problémák vagy legalábbis nincsenek akkorák ebben a városban.

Ha hinni lehet a lapoknak...

Az elmúlt 10-20 napban komolyan úgy éreztem magam, mintha legalábbis Svájcban, Luxemburgban vagy a Nyugat egy másik szuper fejlett országának egyik olyan városában élnék, ahol nagyítóval kell keresni a megírni való problémát.

Mert milyen problémáink is maradtak mára ezen cikkek alapján a sajtó azon része szerint, amelynek mindig mindennel van valamilyen baja?

Vegyük sorra!

Most, hogy a szocialista mutyizások közepette slendrián módon elbarmolt Jókai téren folyik az újjáépítés uszkve 150 millióból, egy viccpárt (értsd kutyapárt) szerint a legfontosabb mondanivaló, tennivaló és üzenet, hogy a beruházástól 50 méterre befessük a járdán lévő, amúgy senkit sem zavaró, botlást nem okozó repedéseket 4 színre!

Van, nem is egy újságíró, riporter, aki ehhez asszisztál is tollával, mikrofonjával és ontja erről a dologról a harmadik, negyedik hírt. Vérprofik.

Egy másik cikkben az a baj kerül terítékre, hogy egy kivitelőzést bemutató tábla szerint csak január végén ér véget a Jókai tér felújítása, pedig ám a "pógármester szeptemberben még azt ígérte", hogy december vége és január vége közötti időpontban lesz kész a tér. Skandalum!!!

Ejha!

A cikk frissítésében kiderül, hogy igazat mondott a polgármester. Ahogy a tábla is. Saját témáját sikerült lenulláznia a szerzőnek ezzel.

Gratulálok.

De vannak még hasonló "öles" problémák a városban, országban ám.

Az MSZP szerint például az a legfontosabb ma, hogy a kitelepült angliai magyaroknak a 8-9 milliós Londonban legyen saját iskolájuk. Valahol, valamikor, még nem tudják hol és mikor, de kell, méghozzá a kormányzati pénzekből.

A szoci párt fiatalos alosztálya - amúgy Societas (Tegye fel a kezét, aki hallott róluk!) éppen másfél éve tette fel először ezt a lemezt.

Ma – kb. 500 nap elteltével - képzeljék, már ott tartanak, hogy elindítanak ezért egy online petíciót. Értik, amit Ön, én megteszek most rögtön bármiről és FB-n jól megforgatva holnap reggelre lesz rajta 10.000 aláírás.

Sőt: ezt sajtótájékoztatón jelentik be.

Hű, azt a hétszázát… Ezek ám a problémák!

Csináljunk egy kis Svájcot, hogy egy klasszikust idézzek!!!

De ez még semmi.

Azon is lehet csámcsogni, s ezt meg is teszik egyes cikkekben, ne legyenek kétségeink, most figyeljenek: hogy

manapság, amikor talán 60 év után először méltó módon sikerül megemlékezni az ’56-os szabadságharcról, végre valahára előtérbe kerülnek a majdnem elfeledett Mecseki Láthatatlanok, nos akkor sikerül kikérni és kiszámolni, mennyi pénzbe került az emlékév összes programja Pécsen.

Értik? Nem? Nem baj, én sem.

És viccelődni is lehet azon, hogy egy tank állt a Széchenyi téren.

Nagyon vicces, ugye?!

Mert az úgy látszik nehezen esik le, hogy, ezt a gépszörnyet valószínűsíthetően tízezrek nézték meg.

Hogy ennek segítségével - mert manapság ilyen szájbarágósan megy minden - gyerekek ezrei értesültek végre valahára a forradalom pécsi eseményeiről, tudhatták meg, hogy pontosan egy ilyen tankot írtak le a pécsi szabadságharcosok hatvan éve.

Lehet ebből is problémát csinálni, értem én.

Csak minek? És kinek?

De vannak még bajok messzebb is, például Budapesten, az RTL Klub Híradójának szerkesztőségében. A fejekben. Ahol ilyen témákat benyelnek és kérnek, mint ez:

Nem először fordul elő, hogy olyanokat vesz védelmébe a „kiegyensúlyozottan” kötekedő híradó, akik

  1. Évek óta nem fizetnek belvárosi önkormányzati bérlakásaik után
  2. Több millió forint tartozást halmoztak fel a szolgáltatók felé
  3. Vagy egészen egyszerűen önkényes lakásfoglalók

És derogál nekik, ha a bíróság megkéri őket, tessék már megszüntetni ezt az állapotot és elfogadni, hogy az önkormányzat másutt keres nekik otthont.

De gondok vannak még más területen is, bár már fáradok.

Például, ezt képzeljék el, az adventi vásárral. Igen, jól hallották.

Ami a Napló jegyzetírója szerint keresi a helyét ez a vásár, sőt marakodnak a szervezői és ezek a szervezők, képzeljék csak el, olyan oroszlánszívűek, hogy még csak nem is tolerálják, ha egy árus még a tavalyi helypénzzel is lóg…

Ez a jegyzetíró szeretne végre egy igazi adventet, ahol nincs marakodás, nincs helykeresés és némi rugalmasság a helypénz kapcsán is belefér.

Az persze senkit nem zavar, hogy az igazság, hogy az adventi vásár éppen hat éve találta meg a helyét a Széchenyi téren, éppen hat éve nincs marakodás a szervezéssel és éppen sokunk csettintését kiváltva ezzel, ez évtől már nagyon megelégelte végre a szervező, hogy a végletekig felvizezett teákat, forralt borokat, olajban tocsogó hulladékételt kínáló, extra profittal dolgozó árusok legyenek már kedvesek leróni azt a pénzt, amiért elénk önthetik ezt a szemetet egy vagyonért karácsony apropóján.

Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de szerintem, ha valaki – Közép-Európából akárhonnan érkezve - fellapozza az elmúlt hetek pécsi sajtóhíreit, komolyan összeteheti a kezét, hogy itt mik is a problémák.


Még talán irigyli is ezeket a problémákat!


2016. november 23., szerda

Íme, kész a leltár – s József Attilára vonat tolat

Karóval jöttél? 

Ködös, késő őszi este volt. A szárszói nyaralóban a súlyos beteg, a budai szanatóriumból pénzhiány miatt kiebrudalt József Attila fát dobott a kandallóra, s az ágyon merengve („lassan, tűnődve…”) nézte nővére, Jolán három kisgyermekét. 

Talán éppen így született a költő három legutolsó verse. A Talán eltűnök hirtelen, az Íme, hát megleltem hazámat, és a Karóval jöttél is.

Közös bennük, hogy létösszegző, önmegszólító költemények, az utolsó, a végső a leltár elemei. Szerzőjük lelkiállapotáról, a mérleg egyenlegéről maguk a címek is árulkodnak – éppen azzal, hogy nincsenek. A befejezetlen, félbe maradt életről árulkodok már ez is, hiszen a formákra, a verstanra egyébként oly sokat adó József Attila ezúttal hanyagul beintett az utókornak, s egyszerűen elhagyta a címeket. Persze aligha véletlenül – a hiány árulkodó, önmagában is jelzés, elképzelhető, hogy a legeslegutolsó segélykiáltások egyike.

Szóval, ezeknek a költeményeknek jobb híján az irodalomtörténészek adtak címeket, nemes egyszerűséggel úgy, hogy a versek első sorát nevezték ki címnek. A Karóval jöttél esetében viszont nemcsak a poétikával hivatásszerűen foglalkozók, hanem más valaki is hozzátette a magáét. A csapos közbeszólt, ezúttal egy hanyag nyomdász személyében, aki „a”-nak nézett egy „ó”-t, s így született meg a Kóróval jöttél helyett a Karóval jöttél. Hiába no, az értelmes hibák a sajtó legnagyobb ellenségei voltak már akkor is – az meg már a magyar nyelv zsenialitása, hogy az ellentétpárnak szánt két szó így is ellentétpárt alkot.

A kóró-karó a hiány, a lelki, anyagi nincstelenség, az üresség, míg a virág a „másik part”, a boldogság, az elfogadottság, szívbéli béke metaforája.

Mindez a költeményen is végigvonul: kérdések és válaszok, vagy éppen elmaradt válaszok éppen úgy, ahogy maga a cím is „elmaradt”. A felnőtt (vagy ha úgy tetszik, a lírai) én számon kéri a gyermekit, miért éppen úgy tetted, ahogy, miért úgy, hogy neked magadnak fájjon, hogy magadnak ártson?

„Tejfoggal kőbe miért haraptál? Miért siettél, ha elmaradtál?” Így, a kandallónál, a három kisgyermeket (arról nem is beszélve, hogy ők is hárman voltak egykor a „mamánál”) látva könnyűnek tűnhet felidézni a gyermekkort, felnőttként pedig könnyű megadni a kérdésekre a választ.
Csakhogy már késő.

„Híres vagy, ha ezt akartad. S hány hét a világ?” S jön rá a megsemmisítő válasz is: „Te bolond”.
Aztán folytatódik a leltár: „Szerettél?” „Magához ki fűzött?” Azaz: minek, mi a csuda értelme volt, hasztalan volt az is, mint a „bujdoklás”, a menekülés a világ, mindenki, de leginkább önmaga elől. Erre a válasz azért már korábban is megszületett: „hiába keresed másban, csak önmagadban moshatod meg arcod”. S hát Attila most éppen ezt teszi: szembenéz saját magával.
S az eredmény? „Be vagy a Hét Toronyba zárva”, ami azon túl, hogy tisztelgés Gárdonyi előtt, a legsúlyosabb ítélet. Olyan börtön, szupercella ez, ahonnan nincs menekvés, nincs visszaút, se előre, egyszerűen nincs tovább.

Az önirónia („magamat kigúnyolom, ha kell”, ugye…) elégiába csap át, a gyermeki léten felülkerekedik a felnőtt, s maga a valóság: „örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna”. Örülj, hogy még élsz, örülj, hogy melegedhetsz. „Még”, tehetnénk hozzá mi. De József Attila is hozzáteszi a magáét, hiszen pontosan tudja, hogy ez sem tart örökké: „hajtsd le szépen a fejedet”. Csicsikálni? Pihenni? Megnyugodni? Nem! A sínekre.

…s már mindez csak pár hét távolság. Akkor aztán felkelt az ágyból, ahol ideje java részét töltötte, felöltözött, meg is borotválkozott, talán fát dobott a kandallóra, s kisétált az állomásra. A többi pedig már tudjuk. Ahogy mohácsi költőnk, Kovács József fogalmazott: József Attilára éppen vonat tolat.
Máté Balázs, a Pécsi Újság.hu főszerkesztőjének írása a Mecseki Srácok részére

2016. november 16., szerda

Storckék és a mókusok: klassz a PR-juk, de a valóság más, s talán már Dárdai is bánja

Igen, igen. Feledhetetlen volt az oslói 0-1, meg a pesti 2-1. Ott tomboltunk a Groupamában. Varázsoltak a fiúk valami szépet, és ndulhatott az utazás.

Igen, igen. Feledhetetlen volt az Eb. Az osztrákok legyőzése, a derbi a derék izlandiakkal, meg persze a csodálatos iksz a portugálokkal. Akkor senki nem törődött azzal, hogy úristen, úristen, mekkora mákunk is volt mindhárom meccsen, s az éjjel még a belgák elleni zakóval sem ért véget.  Fellaini haja mindent elbírt.

Akkor még csak keveseknek tűnt fel, hogy a Dárdai Pál ajánlására a magyar válogatottat, sőt valamennyi korosztályos csapatot irányító Storck kapitány körül egyre fogy a levegő. Akiknek meg igen, azok nem szóltak, s nem szólnak azóta se.

Mint amikor bejön egy bazi nagy medve a szobába, csak éppen mindenki úgy tesz, mintha ott se lenne.


De attól még ott van.

A szűk szakma hónapok óta beszél arról (persze egymás közt, ahogy szokták), hogy Storck milyen minősíthetetlen stílusban bánt, bánik el magyar edzőkkel, akiket úgy rúgott ki a korosztályos csapatok éléről, hogy a taknyukkal törölték fel a padlót, a válogatott korábbi, még Dárdai által választott segítőiről nem is beszélve.

Meg arról is megy a duma, persze szintén leginkább csak egymás közt, hogy magával a szakmai tudással is gondok lehetnek, lásd például, vajon miért nem sikerül beépíteni a csapatunkba a lengyel gólkirályt, miért kell alázni a padoztatással Bödét, mitől válogatott szintű focista például Korhut, miért nem lehet két csatárral támadni a harmatgyenge Feröer, de legalább a még náluk is vérszegényebb andorraiak ellen. (Na persze, nála az egész csapat támad, meg az egész védekezik –  hagyjuk már, mert mindjárt  a tolódásnál kötünk ki.)

És akkor arról még nem is szóltunk, ahogy mesterünk rendre leszólja a „magyar közeget”. Hogy milyen negatív. Még a hozzá intézett kérdések is. Nem is lehet így dolgozni.

Úgy látszik, arra azért elég jó ez a pocsék magyar közeg neki is, hogy a fizetését innen megkapja. Ja, Herr Storck?

Így, a szezon végén mindenesetre érdemes kicsit számot vetni mindezekkel is. Mert akárcsak a fészekfosztogató mókusokról, kapitányukról is kiderülhet, hogy bizony a nagyon menő PR köszönő viszonyban sincs a valósággal.

2016. november 10., csütörtök

Ez egy CoolTúra! – és valóban.

Van valami a levegőben” – csendül fel a jól ismert refrén, ami kétség kívül körülöleli és áthatja Pécs Városát. És itt nem csak csend ül. A szívet melengető kavalkád, a sokszínűség és dinamizmus lendületet ad az ittlétnek, de mégis nyugalmat áraszt a lélekben.
Helló Tourist, Isten hozott a fejlődő nyugaton! – valahogy nekem R-nek ez jutott először eszembe, amikor átléptem a város képzeletbeli határvonalát, miközben gyönyörködtem a Széchenyi tér elképesztő panorámájában. Épp egy zenekar hangolt az esti koncertre, gyerekek nevetgéltek a szökőkút vízcsóvái között ugrándozva, hömpölygő fiatal egyetemisták pedig egyfajta fesztiválhangulatot teremtve, padokon ülve, átszellemülten magoltak a holnap reggeli ZH-ra. 
Mellettem egy idős bácsi ült - pipával pöfékelve. Néha becsukta a szemét és próbálta kiszűrni a zenekar által játszott egy-egy jól ismert akkordot.
A zsibongás, nyüzsgés, pezsgés egyvelege olyan kaotikus boldogságot teremt, amiért és amiben érdemes lehet élni. Egy közösség, amelyet generációs és nációs különbségeket leküzdve, egy történelmi kapocs köt össze.
Hiszen a zseni átlát a káoszon - mondják, de valahogy akkor még nem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan lehet pontosan megoldani, és kérdeztem magamtól, hogy nem elég-e ha egyszerűen csak hagyom sodródni magam az árral.
Próbáltam megfejteni, szavakba önteni, hogy mi fogott meg valójában. Talán az utcán megbúvó halk muzsikaszó? Talán a tér közepén „felejtett” zongorán játszó 4 éves kislány összefüggéstelen komponálása? Talán az, ahogy a majd háromezer éves történelmi hagyomány, a büszkeség és polgári értelem finoman megtestesül a helyiekben?
Lehet, hogy ez a városi szellem? Nem tudom, de biztosan sajátos lelkülettel bír Pécs. Mintha, koncentráltan jelenne meg itt mindaz, amit egy sok darabos puzzleből tudnánk kínkeservesen összerakni.
Te büszke vagy arra, hogy pécsi vagy? Szerinted, miért jó annak, lenni, itt élni, suliba járni, vagy csak beugrani pár napra?
Kiderítjük?
Csináljunk úgy, mintha magunkra húznánk Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét és vegyüljünk el ebben a forgatagban.