2017. november 14., kedd

Ez nem 6:3, hanem 66:3

Én szeretem focit – mondogatta rendszeresen gúnyolódva a futballról Gálvölgyi, miközben ebben a kijelentésben nincs semmi gúny és még irónia sem. 

Détári, Esterházy, Kiprich
Hogy miért nincs ebben semmi, de semmi vicces, gúnyos? Mert nem lehet ironizálni azzal, hogyha 5-6 éves srácok csak azért jönnek össze, hogy rúgják a bőrt órákig, és tragédiaként élik meg, ha nyolcévesen azt hallják, hogy 6-0-ra ment el a Szovjetunió a világbajnokságon, mert Détári, Esterházy, Kiprich igazi példaképek voltak. Velük éltek, a cselt nem a srácok, hanem a nagy Détári, Kiprich, Esterházy csinálta meg a grundon, mert őket képzelték oda maguk helyett.



Nem ironikus az sem, hogy ma ott, ahol valamikor ezerszer is elkoptak a bőrlabdák, ahol felszakadtak a térdek – mert ezernyi sebhelyet okozott a hepehupás beton – ma parkolók vannak. Ha pedig nem autók sorakoznak a panelek között a pályákon, akkor csak néhanapján állnak össze a srácok, hogy focizzanak, miközben a külföldi egyetemisták a jakabhegyi kollégiumnál és Egyetemvárosban rendszeresen megteszik ezt.

Szóval, a baj az, hogy ma a 8-9 éves gyermek már nem sír, hogyha Andorra ellen, vagy éppen Luxemburg ellen elbukik
Détári, Esterházy, Kiprich, mert nem érdekli őket, és mert nem érzik sajátjuknak a mostani válogatottat. (Hogy erről ki tehet, az jelenesetben lényegtelen, mert nem a hiba oka, hanem a következménye a lényeges).

Détári, Esterházy, Kiprich

És ez nem valamiféle hamis nosztalgia, és nem az Eb okozta öröm lebecsülése, hanem lassan ténykérdés: nincs háttérországa a focinak, a nagyvárosokban el-, vagy ki-, vagy meghaltak a grundok, eltűntek a pályák.

A falvakban még mindig nagyon fontos, hogy legyen csapatuk, mert – így vagy úgy – összehozza az embereket, mert közös a téma, a közösség beszélhet róla. Pécsen nincsenek meg ezek az apró közösségek: nem ugyanabba a kocsmába jár a polgármester és a tanár, a szomszéd fiú és a villanyszerelő. Mivel nincsenek közös helyszínek, nincsenek csapatok sem – a pécsi kispályás bajnokságban gyakorlatilag az elmúlt években folyamatosan fogytak el a csapatok, az életkor meg szép lassan növekszik.

De Pécsen valamikor 16 nagypálya volt – lásd a Magyarfutball.hu összesítését –, jó részüknek már nyoma sincs, vagy éppen a gaz veri fel őket. Persze ott van a PEAC, az NB III.-as PMFC és a PVSK, ám ezek elérhetetlenek az igazi amatőröknek, a műkedvelőknek, a háttérországnak.

A Diana SE talán az egyetlen olyan kezdeményezés, ami pozitívumnak mondható, hiszen ők frissek, akkor alakultak, amikor a hazai futball leszállóágban volt – sőt, még léteznek. Ami önmagában eredmény, mert hol van már a néhány éve még működő pécsbányai, nagyárpádi vagy vasasi csapat? És hol vannak a többiek?

Igen, az is tény, hogy rengeteg fiatal kerül be a városi utánpótlásba, sok gyermek, fiatal jár edzésre a PVSK-hoz, a PMFC-hez, és vannak a PEAC-nál is. Igen ám, de mire felnőnek, csapatonként mindössze 11-en lehetnek ott a kezdőben, azaz alig 40-50 fiatal mutathatja meg a 150 ezres városban azt, hogy mit tud, vagy mit nem.

66:3

Nos, ez lópikula. Semmi. Főleg abban az összehasonlításban, ha azt nézzük, hogy a négy megyei osztályban 69 csapat vitézkedik. Baranya lakossága 370 ezer körül van, vagyis a megyeszékhelyen élő 150 ezer emberre jut HÁROM, azaz HÁROM megyei csapat, míg 220 ezer lakosra 66 megyei csapat.

Tehát 66:3 az arány: vagyis míg Pécsen 50 ezer lakosnak be kell érnie 1 megyei csapattal, addig Pécsen kívül 3300 ember juthat közelebb 1 csapathoz. Pécsen így esély sincs arra, hogy egy műkedvelő amatőr megmutassa magát, és ha egy 14 éves, utánpótlásban pallérozódó srác, aki még nincs kész, ezt felismeri – simán feladhatja. Jöjjenek inkább a lányok, a kocsma, mert gondolhatja, neki esélye sem lesz, különben is, ő a különc, hiszen hát alig vannak...



De aki kijár a megyei meccsekre, az láthatja, hogy még mindig nagyszerű tehetségek rúgják a labdát a megyei pályákon, akik valóban csúsznak-másznak – tanulhatnának tőlük – a pályán, akik sorra kallódnak el. Nincs erő, energia, szakember, hogy vagy ott erősödjenek meg, vagy pedig kiemeljék őket onnan. Miért, amikor látjuk, hogy az akadémiai rendszer nem hozta a várt eredményeket?

És azt is látni, olyan pályákon gyakorolják a labdaátvételt, a beadásokat, a cseleket, amelyeken sokszor még a teheneknek is kitörne a lábuk, és a délutáni edzéseken már koromsötétben botorkálnak. Pedig nem kéne, de csinálják. Ezért nincs helye a gúnynak, az iróniának. Mert szeretik a focit és én is szeretem a focit. Még...

Ma este Costa Rica...

2017. november 6., hétfő

Jöjjön a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás?

A cukiskodó Vona Gábor vezette Jobbik az elmúlt hónapokban jobban dörgölődzik a balos emberekhez, mint egy kóbor macska a koldus – Simicska – lábához. Oké, hogy a szavazatmaximalizálás a cél, és a Fidesz lebuktatása – hiszen az ellenzéknek mindig ez a célja –, de azért itt ez így nem smakkol.



Nem véletlenül tolja magát a Jobbik balra, hiszen a szélsőjobbos múlt – ne szépítsük, zsidó- és cigányellenesség – miatt hazánk egymillió állampolgárát alapból elveszítették, míg a fennmaradó részéből leginkább az elégedetleneket tudták csak megszólítani, akiknek elég volt egy kis pufogás, meg durrogtatás, meg a handabandázás, hogy minden rossz, még a sajton is ott van az a rusnya lyuk! Mert? Azééé!

(Ezt a szövegelési módot egyébként most eltanulta az MSZP, akik 8 év alatt annyira nem tudtak talpra állni, hogy még mindig velük mossa fel a padlót a volt miniszterelnökük, Gyurcsány Ferenc, aki úgy játszik az MSZMP-s örökséggel küszködő szocialistákkal, mint Vona Gábor a kiscicákkal.)

Szóval itt van most ez a Vona Gábor, aki néhány éve még a szélsőséges gárdistákkal kapaszkodott össze, hogy megvédje a vért és a becsületet az elnyomó hatalommal szemben, hogy a tesztoszteron, a férfias erő felülemelkedjen a puhány Fideszen, meg a liberálisokon, meg mindenkin, aki így vagy úgy más – nem, nemcsak a melegekről van szó, hanem azokról is, akik mondjuk katolikusok, de romák és imádják a hazájukat, vagy azokról, akik teszem azt, zsidó felmenőkkel rendelkeznek. Mert ugye ők voltak a politikai célkeresztben.

És akkor eljött a cicáskodó, a muciskodó, a cuncimókuskodó Vona Gábor, aki leveleket küldözget baloldaliaknak, meg arról beszél, hogy nem is kell feltétlenül a jobbikos jelöltekre szavazni, ha van jobb náluk. A lényeg, hogy leváltsák a Fideszt, aztán majd lesz Valami – erről később.

Szóval Vona Gábor kifordította a köpönyeget, ami ugye érthető, hiszen ki akarna még négy évig országot járni és mindenféle levitézlett, szebb napokat látott politológusokkal diskurálni  – olyanokkal, mint a pécsi Horváth Csaba tanár úr, aki évek óta vágja a disznót az értelmiséggel (?) gadányi kertjében, úristen, ilyen ember oktat az egyetemen.

Jött tehát a nagy Vona-trükk: mutassuk meg az emberi oldalunkat, hogy a tesztoszterontól izzadó vezér  mögött lássák azt az érzékeny embert, aki Empatikus, Szeret, és ha már a Védtelen pici állatokat védi, akkor üzenhetjük, hogy ő megvédi és szereti az embereket is. Vona urat ezzel betolták a szocialisták és liberálisok által kisajátított, elhazudott szolidáris emberbaráti akolba.

De hát valakiket itt nagyon átvernek: mert ha beveszi a jobbikos bázis, hogy a tesztoszteronvezérből cicamicákat simogató cuncimókus lett, akkor bizony szépen elkulloghatnak, hogy no lám, ez lett a korábban a homokosokat börtönbe küldő falka alfahímjéből.



De megpróbálják átverni a baloldaliakat is, mert nekik is ugyanazt kellene bevenniük, hogy már egy akolban vannak, a jobbikosok elhagyták a sötét oldalt, kijöttek a fényre. Igen ám, de az árnyékban ott maradt ugyanaz a jobbikos tagság, akik természetesen sosem cigányoznak, zsidóznak, vagy éppen sosem - eskü! - köpnek a holokauszt-áldozatok cipőjébe…

És akkor a bizonyos Nagy Valami: tehát a mostani ellenzéki képlet az, hogy a Jobbikkal leváltják majd nagyközösen a Fideszt, aztán jön a tömegbelövetés korszakának miniszterelnöke, a székelygyűlölő Gyurcsány Ferenc, a jutalmakat délután és délelőtt felvevő szocialista, Tóth Bertalan, a nagy túlélő Fodor Gábor, és az apróságok – a Momentum, a MoMa, az Együtt – és akkor csinálnak egy jobb országot, és majd nagyon összefognak, együtt kormányoznak, Nagyközösen, ez lesz a Nagy Valami.
Ahaa.

Olyan ez az egész, hogy jöjjön akkor a Nagy Ellenzéki Ősrobbanás, ami után jöhet az őskáosz, aztán majd lesz Valami, de mégis mi?

2017. október 13., péntek

Mi lett veled, egyetlen forradalmár?


Nem először hangoztatod liberális politikai nézeteidet, kedves Lovasi András, de most már valami nagyon-nagyon nem stimmel.  

Mint mindenki Pécsen, a kilencvenes években én is a zenéden nőttem fel, rongyosra hallgattuk a Kispál és a Borz kazettákat – nem megyek bele, hogy jó volt-e vagy sem az, hogy akkor volt a Kispál, a Tankcsapda, a PUF és még néhány alterzenekar, azt kész - , mindenesetre a jó értelemben vett populáris kultúrát, a nyitottságot és szívet adtatok sok fiatalnak. 

Persze, nyafogós nosztalgia ez, de vállalom. Úgy gondoltuk, hogy nemcsak te, hanem kicsit mi is az egyetlen forradalmárok vagyunk a városban, mert mindenki hinni akart abban, hogy ő bizony forradalmár, aki tudja a helyes utat, de ez a lázadás valami kedvességgel, valamilyen bájos szeretetburával volt betakarva. Tudtuk, hogy játék, de olyan játék, ami akár komoly is lehet, mert valóban éreztük, hogy valami mást kapunk, mást adhatunk tovább (nyafogós nosztalgia, megint). De, hogy ez a forradalmár most azt mondja, hogy jöhetne akár a Jobbik is...

No, tehát akkor itt van egy másik történet, amihez nincs közöd. Milliók meneteltek a halálba, mert zsidók, vagy cigányok voltak. A végső megoldás, így hívták azok a gyilkosok, akik gázkamrába küldték, vagy éppen a Dunába lőtték az ártatlan embereket. És vannak azok a jobbikos arcok, akik csak úgy beleköpnek a nekik emléket állítócipőkbe, vagy holokamunak hívják az emberiség egyik legundorítóbb bűncselekményét. Vagy ugyanezek a figurák úgy cigányoznak, zsidóznak, ahogy az a csövön kifér addig, amíg csak lehet, amíg nem váltanak át cukiskodásba, baloldali szavazók megnyerésébe, vagy amíg ki nem derül,  hogy az ő vérük is ugyanez. 

András, szóval akkor jöjjenek ők, csak azért, mert »te hú ba...meg mennyire utálod a Fideszt«, ahogy azt annyira lazán művésziesen mondtad, és ahogy az most annyira trendi, mert csak káromkodva tudod kifejezni a dühödet, aki meg nem így tesz, az annyira de annyira álszent? De te nem vagy álszent? Te egyenes vagy? Így lennél te az egyetlen forradalmár? Ez lettél, dühös, megalkuvó Kossuth-díjas? Miért?

2017. október 6., péntek

Konyhában, Laciéknál, Bercikével

A baloldal úgy viselkedik, mintha az országot saját konyhának tartaná, a hokedlin ülve két stampedli pálinka között kapnának őszinteségi rohamot, és ugranának egymás nyakába. Valahogy így...


Te, Laci, mondd már meg, mire értetted, hogy ügynökök vannak köztünk, meg ez a maffiadolog,  te, mondjad már, mennyit ittál? – vágta oda a konyhában Berci, aki jó ideje szemet vetett már a Laci pecsenyére. 

Kérlek szépen semennyit, de hogy itt mindenki az én pecsenyémet akarja sütögetni, az nem megy, inkább lelépek, unom, hogy én kapom itt az ívet – reagált Laci, aki kissé feszengve ült eddig is milliós órájával a kezén a konyhaasztalnál. Nem is kellett neki több, kiment a gangra cigizni.  

Tibi kapitány, aki mindig jobban bírta az italt a többieknél, még azért kiordított, hogy "na, ha jössz vissza, hozzál már be uborkát, Laci, vagy becsináltál?

Berci ekkor szemlesütve maga elé mormogva azt mondta, hogy tudta ő, hogy Tomit kellett volna meghívnia, mert Laci nagyon nincs jó passzban, és meg is mondta ezt Istvánnak, aki országos cimbije volt Lacinak, "na ugye, én megmondtam, hogy ez lesz". István ezt személyes sértésnek vette és lelépett. Berciék meg úgy döntöttek, hogy maradnak, majd lesz valahogy. 




2017. szeptember 8., péntek

Nem ezt vártuk az EU-tól!


Azok beszélnek magyarországi puha diktatúráról Brüsszelben, akik egy brutális diktátummal akarnak országokra olyan intézkedéseket erőltetni, amelyeket önmaguktól soha, de soha nem vállalnának el. Milyen világ az, ahol egy külső hatalom megmondja egy autonóm egységnek, jelesül országoknak, hogy milyen emberekkel kell elképzelniük jövőjüket? Egy kontinentális diktatúra.

Örömmel és hatalmas várakozásokkal, szinte a papírt átbökve húztam be az ikszet az igen rubrikába, amikor arról kellett döntést hozni, szeretném-e, hogy hazám csatlakozzon az Európai Unióhoz.

Nyilvánvalóan nem Bécsben szerettem volna kávézót nyitni, sem egy Frankfurt melletti étteremben mosogatni.

Abban bíztam, hogy gyerekeimnek, unokáimnak könnyebb lesz a boldogulás, még ha ennek az is az ára, hogy más országok jól prosperáló multijai részben kizsákmányolják az olcsó munkaerőnket, elszívják a tehetségeinket, s ide borítják silányabb minőségű termékeiket az áruházaikban.

Hittem benne, hogy a felzárkóztatási források valóban arra szolgálnak, ami a nevük.

Az eltelt 13(!) év viszont azt bizonyította be, hogy az EU egyre inkább működésképtelen, a döntéshozók túlélésre játszanak és impotensek, s valójában az egész EU-t sajnálatos módon pár ember irányítja, s attól függően milyen kéréseket kap a gazdasági csúcsszereplőktől vagy milyen lábbal kelt fel, úgy dönt.

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy – legalábbis  a kirakatból annak látszó – szuperdemokratikus intézmény az összes tagállam szuverenitását, autonómiáját veszi el, fosztja meg őket a több mint ezer éves joguktól, hogy rendelkezzenek jövőjükről.

A betelepítése kvóta olyan diktátum, amely szovjet időket idéz, s amely ellen ugyanúgy fel kell lázadnunk, mint 1956-ban.

Abszurd, felfoghatatlan és teljességgel védhetetlen, ha valaki megmondja, kivel éljek együtt, kit fogadjak be, minek tegyem ki szeretteimet, ha akarom, ha nem.

Egy befogadó város szülötte vagyok, ahol békében él együtt évszázadok óta tíz nemzetiség, ahol egymásnak barátja horvát és szerb, amely nyitott más kultúrákra.

És nyitott menekültek befogadására is.

Pécs a Béke Városa cím birtokosa, hiszen délszláv barátaink közül sok százan itt találtak új otthonra a szörnyűségek után a kilencvenes években.

A befogadás és kényszeres betelepítés között az az óriási különbség, hogy a befogadásról a befogadó dönt, míg a betelepítést külső hatalom irányítja. Csak az első esetben tartható fent a béke, az önrendelkezés. És a tisztesség.

Szomorú és valahol tragikus is, hogy most egy olyasmiért kell harcolnunk, amit Szent István király ezer éve kivívott nekünk. Amiért 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és még ki tudja hányszor, az ország hány részén küzdöttünk véres verítékkel, elnyomás alatt, pökhendi uradalmak kezeitől szorongatva.

Meg kell mutatnunk, hogy ugyanúgy tudunk harcolni azok ellen, akik az elnyomásban és a kényszerítésben hisznek, mint a múltban, nagy tiszteletet érdemlő elődeink.

2017. augusztus 1., kedd

Óraműszerűen, ahogy Katinka úszik

Hosszú Katinka mosolya, ahogy a magyar zászlóval a vállán sétál. Nagy Viktor arca, amikor tényleg mindent megfog. Kenderesi Tamás harca, ahogy a 7. helyről a 2.-ra úszik az elődöntőben. Cseh László mosolya, amikor a nagy rivális emeli fel a kezét a vízben. Milák Kristóf csodaezüstje, amit 17 évesen szerzett. Azt hiszem, a legtöbb magyarnak ez marad meg a vasárnap véget ért budapesti vizes vb-ről.

És nem az, amit előre próbáltak néhányan vizionálni: úgyse készül el határidőre semmi, de ha mégis, akkor ócska lesz, itt is, ott is hibával.

Aztán elkészült.

Minden.

Határidőre.

Hiba nélkül.

Úgy, hogy Magyarország eredetileg nem is a 2017-es, hanem a 2021-es világbajnokságra készült, csak beugróként vállalta el a több évvel korábbi világeseményt. És mégis sikerült.

És nem csak épphogy készült el, szűken, csisszre. A Duna Arénát a világ bármely pontján, New Yorktól Berlinig boldogan elfogadnák. A Duna-parti toronyugrás helyszíne olyan telitalálat volt, aminél jobb országimázs nem kell: ezernyi kép kering az interneten, amelyen a „repülő emberek” látszanak, háttérben a csodás magyar parlamenttel. És ezt bizony megnézik a világ minden pontján.

- Minden idők legjobb vizes vb-jét rendezte Magyarország – nem magunkat dicsérjük, hanem Julio C. Maglione, a Nemzetközi Úszószövetség elnökét idézzük, aki ezt állapította meg az elmúlt napokban.

Persze ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jut, ugyanilyen olimpiát is tudtunk volna rendezni. Tudtunk volna… Ha néhány percemberke nem veszi el ennek a lehetőségét. De azért nem maradunk világesemény nélkül, sőt: 2019-ben junior úszó vb, 2020-ban vizes Európa-bajnokság, és még abban az évben labdarúgó Európa-bajnokság színhelye lesz Budapest.

Hosszú Katinka vasárnap megmutatta, hogyan kell legyőzni a világot. A vizes vb rendezésével pedig egy ország mutatta meg, hogyan kell legyőzni a kishitűséget.

2017. június 6., kedd

Pécset is elvitte volna Trianon

Vajon hány olyan család van Magyarországon, amelyikben nincs egyetlen határon túli felmenő?  Valószínűleg nagyon-nagyon kevés, ám vannak, akik ezt is megtagadták saját boldogulásuk érdekében. 


Még középiskolás koromban jártam Versailles-ban, akkor ütött meg döbbenetes erővel a trianoni csonkolás ereje, amikor a trianoni kastély egyik falán csak magyar feliratokat olvashattam, melyek mind-mind a tragikus, lassan 100 évvel ezelőtti döntés ellen így vagy úgy, cifra vagy éppen kulturált formában tiltakoztak. A lényeg ez volt: Vesszen Trianon! Ekkor 1993-at írtunk.

Persze tudtam, hogy miről van szó, mivel nagyapámat születése után, 1924-ben azért csempészték át a Duna hídon Észak-Komáromból, hogy magyar állampolgár lehessen. Az ő édesanyja családja viszont Felvidéken, az elcsatolt részen maradt, de nagymamám is „határon túli lett” egy csapásra, hiszen a határtól néhány kilométerre lévő, valóban virágzó, és minden történelmi, politikai hamisítás ellenére sokszorosan magyar ajkú, lelkű városban, Aradon született – onnan települt át Szegedre.
Két nagyszülő, akiket a véletlen, a megcsonkított Magyarország sodort össze.

Nem voltak egyedül, mégis hosszú évtizedekig tabu volt erről beszélni. Éppen azért volt elemi erejű szembesülni a rendszerváltás után néhány évvel a trianoni kastély falára írt mondatokkal, mert még akkor is – a 800 ezer MSZMP párttag országában – bizonytalanul, szinte félve, kettősséggel beszéltek róla. Hogy mennyire aljas volt a kommunista-szocialista világ, kiválóan mutatja, hogy azt az erdélyi magyartanárt, aki 1990-ben egy jobb élet reményében települt át Magyarországra, következetesen román tanárnak gúnyolták a diákok, s bizony, a szüleik is.

De fiatal egyetemi tanártól is hallottam, hogy jogosan vették el tőlünk Erdélyt – olyan nagyvárosokat, mint Arad, Nagyvárad, Kolozsvár –, mert többségben voltak ott a románok. Ő ma is tanít, kérdés, hogy vajon mit, miért és kiket?

De a kommunisták nem tudtak kibújni a bőrükből, hiszen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás elleni gyalázatos kampányt ők vezetették. Nem, nem Gyurcsány Ferenc egyedül, ebben vastagon benne volt Botka László, meg az a Tóth Bercike is, aki akkor választmányi elnökként egy mukkot sem szólt. De hát a név, meg a kommunista felmenők erre kötelezhették. Szóval nem a DK-s ősellenség taposott egyedül páros lábbal magyarokon, hanem kompletten az egész bagázs – közös munka volt az párttagocskák. Mentetek is a levesbe.

Forrás: Wikipédia

Bercike és csapata azt viszont elfelejtette, hogy bizony volt olyan forgatókönyv is, amely szerint Pécs is megy a levesbe, a szerbek ugyanis simán elvitték volna. De hát ez mit számított volna egy kommunistának? Neki nem mindegy, hol csinál karriert a nép nevében? Dehogynem, ganz egal! Most éppen Pesten sütögeti pecsenyéjét a komlói Szakács Lacikával együtt, miután Baranyában már nem kértek belőlük – ugye-ugye ki szavazna rátok direktbe, fiúk? A PÁRT azért behúzott, hogy legyen miből „megélnetek”.

Igen, ugyanaz a nemzetek felett álló szocialista brigád – biztos fejből fújjátok fiúk az internacionálét – kiáltotta ki 1921-ben a szerb köztársaságot Pécsen, amelynek eszméivel, örökségével osztoztok.