2017. szeptember 8., péntek

Nem ezt vártuk az EU-tól!


Azok beszélnek magyarországi puha diktatúráról Brüsszelben, akik egy brutális diktátummal akarnak országokra olyan intézkedéseket erőltetni, amelyeket önmaguktól soha, de soha nem vállalnának el. Milyen világ az, ahol egy külső hatalom megmondja egy autonóm egységnek, jelesül országoknak, hogy milyen emberekkel kell elképzelniük jövőjüket? Egy kontinentális diktatúra.

Örömmel és hatalmas várakozásokkal, szinte a papírt átbökve húztam be az ikszet az igen rubrikába, amikor arról kellett döntést hozni, szeretném-e, hogy hazám csatlakozzon az Európai Unióhoz.

Nyilvánvalóan nem Bécsben szerettem volna kávézót nyitni, sem egy Frankfurt melletti étteremben mosogatni.

Abban bíztam, hogy gyerekeimnek, unokáimnak könnyebb lesz a boldogulás, még ha ennek az is az ára, hogy más országok jól prosperáló multijai részben kizsákmányolják az olcsó munkaerőnket, elszívják a tehetségeinket, s ide borítják silányabb minőségű termékeiket az áruházaikban.

Hittem benne, hogy a felzárkóztatási források valóban arra szolgálnak, ami a nevük.

Az eltelt 13(!) év viszont azt bizonyította be, hogy az EU egyre inkább működésképtelen, a döntéshozók túlélésre játszanak és impotensek, s valójában az egész EU-t sajnálatos módon pár ember irányítja, s attól függően milyen kéréseket kap a gazdasági csúcsszereplőktől vagy milyen lábbal kelt fel, úgy dönt.

Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy – legalábbis  a kirakatból annak látszó – szuperdemokratikus intézmény az összes tagállam szuverenitását, autonómiáját veszi el, fosztja meg őket a több mint ezer éves joguktól, hogy rendelkezzenek jövőjükről.

A betelepítése kvóta olyan diktátum, amely szovjet időket idéz, s amely ellen ugyanúgy fel kell lázadnunk, mint 1956-ban.

Abszurd, felfoghatatlan és teljességgel védhetetlen, ha valaki megmondja, kivel éljek együtt, kit fogadjak be, minek tegyem ki szeretteimet, ha akarom, ha nem.

Egy befogadó város szülötte vagyok, ahol békében él együtt évszázadok óta tíz nemzetiség, ahol egymásnak barátja horvát és szerb, amely nyitott más kultúrákra.

És nyitott menekültek befogadására is.

Pécs a Béke Városa cím birtokosa, hiszen délszláv barátaink közül sok százan itt találtak új otthonra a szörnyűségek után a kilencvenes években.

A befogadás és kényszeres betelepítés között az az óriási különbség, hogy a befogadásról a befogadó dönt, míg a betelepítést külső hatalom irányítja. Csak az első esetben tartható fent a béke, az önrendelkezés. És a tisztesség.

Szomorú és valahol tragikus is, hogy most egy olyasmiért kell harcolnunk, amit Szent István király ezer éve kivívott nekünk. Amiért 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és még ki tudja hányszor, az ország hány részén küzdöttünk véres verítékkel, elnyomás alatt, pökhendi uradalmak kezeitől szorongatva.

Meg kell mutatnunk, hogy ugyanúgy tudunk harcolni azok ellen, akik az elnyomásban és a kényszerítésben hisznek, mint a múltban, nagy tiszteletet érdemlő elődeink.

2017. augusztus 1., kedd

Óraműszerűen, ahogy Katinka úszik

Hosszú Katinka mosolya, ahogy a magyar zászlóval a vállán sétál. Nagy Viktor arca, amikor tényleg mindent megfog. Kenderesi Tamás harca, ahogy a 7. helyről a 2.-ra úszik az elődöntőben. Cseh László mosolya, amikor a nagy rivális emeli fel a kezét a vízben. Milák Kristóf csodaezüstje, amit 17 évesen szerzett. Azt hiszem, a legtöbb magyarnak ez marad meg a vasárnap véget ért budapesti vizes vb-ről.

És nem az, amit előre próbáltak néhányan vizionálni: úgyse készül el határidőre semmi, de ha mégis, akkor ócska lesz, itt is, ott is hibával.

Aztán elkészült.

Minden.

Határidőre.

Hiba nélkül.

Úgy, hogy Magyarország eredetileg nem is a 2017-es, hanem a 2021-es világbajnokságra készült, csak beugróként vállalta el a több évvel korábbi világeseményt. És mégis sikerült.

És nem csak épphogy készült el, szűken, csisszre. A Duna Arénát a világ bármely pontján, New Yorktól Berlinig boldogan elfogadnák. A Duna-parti toronyugrás helyszíne olyan telitalálat volt, aminél jobb országimázs nem kell: ezernyi kép kering az interneten, amelyen a „repülő emberek” látszanak, háttérben a csodás magyar parlamenttel. És ezt bizony megnézik a világ minden pontján.

- Minden idők legjobb vizes vb-jét rendezte Magyarország – nem magunkat dicsérjük, hanem Julio C. Maglione, a Nemzetközi Úszószövetség elnökét idézzük, aki ezt állapította meg az elmúlt napokban.

Persze ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jut, ugyanilyen olimpiát is tudtunk volna rendezni. Tudtunk volna… Ha néhány percemberke nem veszi el ennek a lehetőségét. De azért nem maradunk világesemény nélkül, sőt: 2019-ben junior úszó vb, 2020-ban vizes Európa-bajnokság, és még abban az évben labdarúgó Európa-bajnokság színhelye lesz Budapest.

Hosszú Katinka vasárnap megmutatta, hogyan kell legyőzni a világot. A vizes vb rendezésével pedig egy ország mutatta meg, hogyan kell legyőzni a kishitűséget.

2017. június 6., kedd

Pécset is elvitte volna Trianon

Vajon hány olyan család van Magyarországon, amelyikben nincs egyetlen határon túli felmenő?  Valószínűleg nagyon-nagyon kevés, ám vannak, akik ezt is megtagadták saját boldogulásuk érdekében. 


Még középiskolás koromban jártam Versailles-ban, akkor ütött meg döbbenetes erővel a trianoni csonkolás ereje, amikor a trianoni kastély egyik falán csak magyar feliratokat olvashattam, melyek mind-mind a tragikus, lassan 100 évvel ezelőtti döntés ellen így vagy úgy, cifra vagy éppen kulturált formában tiltakoztak. A lényeg ez volt: Vesszen Trianon! Ekkor 1993-at írtunk.

Persze tudtam, hogy miről van szó, mivel nagyapámat születése után, 1924-ben azért csempészték át a Duna hídon Észak-Komáromból, hogy magyar állampolgár lehessen. Az ő édesanyja családja viszont Felvidéken, az elcsatolt részen maradt, de nagymamám is „határon túli lett” egy csapásra, hiszen a határtól néhány kilométerre lévő, valóban virágzó, és minden történelmi, politikai hamisítás ellenére sokszorosan magyar ajkú, lelkű városban, Aradon született – onnan települt át Szegedre.
Két nagyszülő, akiket a véletlen, a megcsonkított Magyarország sodort össze.

Nem voltak egyedül, mégis hosszú évtizedekig tabu volt erről beszélni. Éppen azért volt elemi erejű szembesülni a rendszerváltás után néhány évvel a trianoni kastély falára írt mondatokkal, mert még akkor is – a 800 ezer MSZMP párttag országában – bizonytalanul, szinte félve, kettősséggel beszéltek róla. Hogy mennyire aljas volt a kommunista-szocialista világ, kiválóan mutatja, hogy azt az erdélyi magyartanárt, aki 1990-ben egy jobb élet reményében települt át Magyarországra, következetesen román tanárnak gúnyolták a diákok, s bizony, a szüleik is.

De fiatal egyetemi tanártól is hallottam, hogy jogosan vették el tőlünk Erdélyt – olyan nagyvárosokat, mint Arad, Nagyvárad, Kolozsvár –, mert többségben voltak ott a románok. Ő ma is tanít, kérdés, hogy vajon mit, miért és kiket?

De a kommunisták nem tudtak kibújni a bőrükből, hiszen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás elleni gyalázatos kampányt ők vezetették. Nem, nem Gyurcsány Ferenc egyedül, ebben vastagon benne volt Botka László, meg az a Tóth Bercike is, aki akkor választmányi elnökként egy mukkot sem szólt. De hát a név, meg a kommunista felmenők erre kötelezhették. Szóval nem a DK-s ősellenség taposott egyedül páros lábbal magyarokon, hanem kompletten az egész bagázs – közös munka volt az párttagocskák. Mentetek is a levesbe.

Forrás: Wikipédia

Bercike és csapata azt viszont elfelejtette, hogy bizony volt olyan forgatókönyv is, amely szerint Pécs is megy a levesbe, a szerbek ugyanis simán elvitték volna. De hát ez mit számított volna egy kommunistának? Neki nem mindegy, hol csinál karriert a nép nevében? Dehogynem, ganz egal! Most éppen Pesten sütögeti pecsenyéjét a komlói Szakács Lacikával együtt, miután Baranyában már nem kértek belőlük – ugye-ugye ki szavazna rátok direktbe, fiúk? A PÁRT azért behúzott, hogy legyen miből „megélnetek”.

Igen, ugyanaz a nemzetek felett álló szocialista brigád – biztos fejből fújjátok fiúk az internacionálét – kiáltotta ki 1921-ben a szerb köztársaságot Pécsen, amelynek eszméivel, örökségével osztoztok.

2017. április 24., hétfő

CEU, buli, haverok…

Lehet mondani, hogy amiket egy kormány tesz, azok a lépések többek között azt az érdeket is szolgálják, hogy a hatalom a kormányerő kezében maradjon. Ugyanez viszont elmondható a „ellenzékről”, illetve a megmosolyogtató ellenzékieskedős ficsúrokról is. Keménymagos, szemellenzős orbánofóbnak kell ahhoz lenni ugyanis, hogy ne lássuk, mire megy ki a fővárosi liberális fiatalok játéka.

Talán emlékszünk még, amikor 100-200 ezer forintos iPhone-ok lendültek ezrével a magasba olyan pesti fiatalok kezében, akik taxival érkeztek hidat foglalni. 2014 őszén székes fővárosunkban a havi pár száz forintos adó vágta ki a liberális biztosítékot.

Amíg kitartott a kellemes őszi idő, az iskolai őszi szünet és nem kezdődött el a vizsgaidőszak pesti ficsúrok tízezrei vonultak az utcára. Vonulni, bulizni elsősorban. Nem az internetadó volt a lényeg, hanem a #sohavégetnemérős 20-as, 30-as generáció liberálisabb felfogású részének együttléte.

Akkor még persze titkolták, hogy bulizni mennének a térre és a hidakra. Ma már lehullt a lepel. Ki is jelentették: nem tüntetni, partizni hívták az embereket CEU-s köntösbe bújtatva. Ügyet csinálnak abból, ami nem ügy…

A jelszó elillant. A cél már csak, hogy gyalázzuk a kormányt és közben jót szórakozzunk, no meg gyártsunk némi hírt.

Nem a többségnek, persze.

Azoknak, akiket elnyomott az unalom a tévé előtt és a kereszténység legnagyobb ünnepén amúgy is csak úgy elvannak, a semmittevés közepette vegetálnak. Jól jött ilyenkor egy-két ATV-s tudósítás a térről.

Médiájuk álszent módon igyekezett hőst csinálni belőlük. Még akkor is, ha olyan szent ünnepeket próbálnak páros lábbal taposni, mint a nemzeti ünnepeink vagy a Krisztus Feltámadásának emlékezete.

Miközben fütyülnek és gyülekeznek, festékkel próbálnak dobálózni azt szajkózzák, nincs demokrácia…

Nagyon vaknak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk: nincs itt szó alulról szerveződő, konkrét ügyek mentén létrejövő, mondanivalóval jól megtöltött formációkról, sokkal inkább fentről, sőt határainkon kívülről vezérelt, hol jobban, hol rosszabbul, hol esetlenül irányított liberális akcióról, akciókról.

Közelednek a választások.

Látjuk ezt a plakátokon, láthatják a pesti népek a 4-es, 6-os villamosról és a vicceskedő tudósításokból. És milyen tündéri bája van annak, hogy a Grúziába látogató miniszterelnököt a CEU-ért harcosan kiálló tüntetők fogadják, tök véletlenül azonnal lecsapott hazai liberális (jobbikos???) sajtó, hogy lám, még ott is...

Persze haverok, buli, hanta nem áll le, várjuk a további fröcsögéseket.

2017. április 18., kedd

Amikor a községházát dobálják festékkel


Hatalmas felháborodás tört ki a budapesti Nagykörúton belül, amikor a napokban a bíróság közmunkára ítélte Gulyás Márton és Varga Gergő vádlottakat, mert festékbombákkal dobálták meg a Sándor-palotát. 


A Nagykörúton kívül már kisebb érdeklődést váltott ki az ítélet, az ország többi részén ugyanis tudják, hogy ha teszem azt Józsi egy jól sikerült buli után festékkel dobálja meg a helyi községházát, akkor el fogja vinni a rendőr, mert ez garázdaság. Pont. És el is ítélik. Pont. Joggal. Pont.

Ehhez képest a "diktatúra-észak-korea-rendőrállam" híveinek nagy örömére a Vastagbőr nevű blog már odáig jutott, hogy előszedte a bíró, dr. Hornyák Szabolcs hét éve készített doktori értekezését, amit egyébként a Pécsi Tudományegyetemen írt. Az elismerten kiváló büntetőbíróként számon tartott dr. Hornyák Szabolcs ebben többek között azt írja, hogy véleménye szerint "a garázdaság, mint bűncselekmény felett eljárt az idő. (…) A garázdaság tehát olyan cselekmény, amelyet nem szükséges büntetőjogi büntetéssel fenyegetni. A társadalmi együttélést zavaró súlyosabb megnyilvánulások azonban érdemelhetnek szankciót – erre a szabálysértési jog megfelelő kereteket biztosíthat.”  Dr. Hornyák Szabolcs több más ponton sem ért egyet a fennálló törvénnyel.

A Vastagbőr nevű blog szerint dr. Hornyák Szabolcs „vagy mást gondol immár a garázdaság és a jogállamiság kapcsolatáról, mint hét éve, vagy az esetében is érvényesül a régi mondás: az üléspont határozza meg az álláspontot.”

Ehhez képest viszont az a nagy helyzet, hogy dr. Hornyák Szabolcsnak kutatóként, elméleti jogászként szíve joga, hogy ne értsen egyet a fennálló törvényekkel, azonban bíróként nem tehet mást, mint azok alapján ítél.

Az is felmerült, miért nem fordult az Alkotmánybírósághoz. Dr. Hornyák Szabolcs azonban nem állította, hogy alaptörvényellenes lenne a jogszabály, csak azt, hogy eljárt felette az idő. Ez persze nem kizárt, de ebben az esetben a bíró nem alakulhat át parlamentté, hogy törvényt alkosson. Ő csak alkalmazhatja.

Ugyanis, bár lehet, hogy ez sokakat meglep, de a bíró nem a saját doktori értekezéséből hoz ítéletet, hanem egy másik szövegből, amit úgy hívnak, Büntető Törvénykönyv. Ha nem így tenne, és a saját értékrendje alapján ítélkezne, na, akkor nem lenne jogállam.

2017. március 2., csütörtök

Nekünk Oscar kell


Végre van újabb Oscar-díj, végre van kesergés. Nincs Oscar, nincs kesergés. Ergo olyan jó, hogy megkaptuk, mert sírhatunk.

Sírva vigad a magyar. Sírjunk is, ne vigadjunk, az olyan ciki. Olyan égő. Jöjjenek most felkent megmondóhuszárok, akik aztán megmondják nekünk, hogy mi hiába nevetünk, inkább sírni kellene.

Mert ugye ez rugdosás, amit a baloldali liberális média csinál a Mindenkinek adott Oscar-díj kapcsán, meredeken erről szól.

Középszerű tézisfilm, meg hamisan énekelnek – meg ilyenek, mondják ők. Miközben egy nemzet örül most, ők nem. Fanyalognak, okoskodnak, keseregnek. Mert így van jól, jó keseregni.

Nyilván nem is érdekelte volna őket a film, sőt le is tojták volna nagy ívben, de így, hogy rúgni lehet egy nagyot, mindjárt más. Igen, ott az Orbán, meg a kormány, akikbe bele lehet rúgni úgy, hogy rúgunk egyet azokon is, akik mindössze egy filmet csináltak, olyat, amivel világraszóló sikert értek el. És Pont.

De hát igazi, világraszóló sikereket elérő filmszakértőkkel, filmgurukkal állunk szemben, nevük széles körben ismert és elismert, kritikai munkásságukat az utolsó pécsi kiskocsmában – és a brazíliai esőerdőben - is könnyes szemmel emlegetik a kisfröccsök emelgetése mellett, miközben bugyog ki a liberális hormonzacskó tele boldogsághormonnal.

Így megy ez. Nekünk mindig Mohács kell, mindig. Ha Oscar-díj van, akkor is Mohács kell. Sírni kell. Sírjunk. Rajtuk. 

Annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. 


2017. február 23., csütörtök

Nolimpia? - Lelkük rajta…


Ennyi volt. Egy kisebbség fosztotta meg a világ magyarságát attól, hogy egy közös ügy érdekében még egymással szemben álló ideológiát vallók is összefogjanak, együtt örülhessenek, szorítsanak egy olyan pályázaton, ami akár nemzeti is lehetett volna. Sáros bakancsokkal tiporták szét álmainkat azok, akiknek mindennél fontosabb volt saját politikai pecsenyéjük, mint bármi más. Önmagukkal kell majd elszámolniuk.


2024-ben nem lesz Magyarországon Olimpia.

Bármelyik józanul gondolkodó magyar ember fejében nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat valósággá válhat egyszer. Azt azonban rémálmunkban sem gondolhattuk, hogy nem a NOB ítészei, hanem magyar társaink miatt.

Los Angeles és Párizs. Góliátokként emelkedtek ki a kandidáló országok közül, Budapest ebben a hármasban üde színfolt volt, s most először – a gazdaságos olimpiák meghirdetése után - lett volna esélye a győzelemre is.

Néhányunk kevés, néhányunk több esélyt adott erre, de a támogatottság komoly volt. S éppen ezek az apró reménysugarak vitték mindig előbbre és előbbre a magyarságot.

Ha – mint annó Czene Attila 1996-ban Atlantában a külső pályáról aranyat nyerve – befutottunk volna, a remény megtestesítőjeként a fenntartható beruházásokról szóló olimpiák első és később viszonyítási pontnak számító szereplőjeként jelenhettünk volna meg.

Nemcsak azt mutathattuk meg volna, hogy igenis meg lehet ésszerűen rendezni a játékokat, hanem azt is, hogy a jövőben a kis országok városainak van keresnivalójuk a nagyok között is, ha sportról, összefogásról van szó.

Nem tehetjük meg. Nem mutathatjuk meg. Soha nem fog kiderülni.

Azért nem, mert egy nagyon szűk csoport politikai haszonszerzés miatt, külső érdekektől vezérelve és – ne legyünk naivak - talán pénzelve széttörte ezeket az álmokat még mielőtt azok a valósággal legalább köszönőviszonyba kerülhettek volna, azaz eljutottunk volna a pályáztatási szakasz zárásáig.

Véletlen vagy sem, éppen akkor gyújtották be rakétáikat, amikor az ítészek a pályázó városokat járták.

Nyertek, megcsinálták! Örülnek, tapsolnak, mámorban úsznak azok ma, akik nem akartak Olimpiát.

De mit is értek el?

Elérték, amit Párizs és Los Angeles a kezdetektől szeretett volna, hiszen immáron csak ketten maradtak, s nagy rá az esély, hogy Los Angeles 40 év után ismét megrendezheti minden idők legdrágább olimpiáját.

Elérték, hogy ismét összeugrasszák a magyarokat, s az elmúlt években a magyar olimpiáért szorító emberek közé éket verjenek. Puszta demagógiával.

Elérték, hogy azt a nemzeti öntudatot, ami megerősödőben volt Magyarországon és a határon túli magyarokban egy sáros csizmával a maguk által létrehozott posványba tapossák.

Elérték, hogy milliók, akik hittek a magyar pályázat esetleges sikerében, most ismét kicsinek érezzék magukat. Hogy fejüket lógatva, azt mondják, erre sem vagyunk képesek, nemhogy olimpiarendezésre.

Elérték, hogy ez a kis ország, amelynek világszinten sem jelentős ipara, sem temérdek ásványkincse, sem komolyabb hegye, sem tengere, sem említésre tehető érdekérvényesítő képessége nincsen, elbúcsúzzon egy időre ettől a kitörési ponttól is.

Kétes dicsőség, kétes győzelem, kétes teljesítményt ez.

Ezt a romboló, bomlasztó aknamunkát pedig a csendes, szemlélődő, a reményben élő, a jövőben bízó többség soha nem fogja elfelejteni azoknak, akik ma a mellüket verik.

Nem mondom, hogy a közös álmaink ellen hangolók nem magyarok. Hogy nincs fogalmuk az olyan szavak tartalmáról, mint nemzet, hazafiság. Nem mondom, hogy szégyelljék magukat.

Az idő, a többség és a történelem pontosan meg fogja mondani, mutatni nekik, hol van a helyük.

Az emberek többsége soha nem fogja nekik elfelejteni ezt a „sikert”, „győzelmet”.

Hogy ők, akik az aláírások gyűjtését tekintették fő tevékenységüknek az elmúlt hetekben miként néznek rokonaik, barátaik, leendő házastársuk, gyermekük, unokájuk szemébe, s mit fognak mondani arra a kérdésre, hogy

„Miért?” vagy
„Mi volt ezzel a célod?”,
„Igaz magyarnak érzed magad?”.

Mert meg fogják tőlük kérdezni. És előbb vagy utóbb ők maguk is felteszik e kérdéseket önmaguknak is.

A tükör előtt reggelente.

Sminkelés vagy borotválkozás közben.

Vagy az álmukban.

El fognak számolni mindannyian ezekkel a tettekkel, s nem lennék a helyükben akkor, amikor meg kell fogalmazniuk a válaszokat, s meg kell adniuk a magyarázatokat.

A munka és feladat nagy része tehát még hátravan nekik az első pezsgős és konfettis momentumokat követően, akár évtizedeken át.

Lelkük rajta.