2017. március 2., csütörtök

Nekünk Oscar kell


Végre van újabb Oscar-díj, végre van kesergés. Nincs Oscar, nincs kesergés. Ergo olyan jó, hogy megkaptuk, mert sírhatunk.

Sírva vigad a magyar. Sírjunk is, ne vigadjunk, az olyan ciki. Olyan égő. Jöjjenek most felkent megmondóhuszárok, akik aztán megmondják nekünk, hogy mi hiába nevetünk, inkább sírni kellene.

Mert ugye ez rugdosás, amit a baloldali liberális média csinál a Mindenkinek adott Oscar-díj kapcsán, meredeken erről szól.

Középszerű tézisfilm, meg hamisan énekelnek – meg ilyenek, mondják ők. Miközben egy nemzet örül most, ők nem. Fanyalognak, okoskodnak, keseregnek. Mert így van jól, jó keseregni.

Nyilván nem is érdekelte volna őket a film, sőt le is tojták volna nagy ívben, de így, hogy rúgni lehet egy nagyot, mindjárt más. Igen, ott az Orbán, meg a kormány, akikbe bele lehet rúgni úgy, hogy rúgunk egyet azokon is, akik mindössze egy filmet csináltak, olyat, amivel világraszóló sikert értek el. És Pont.

De hát igazi, világraszóló sikereket elérő filmszakértőkkel, filmgurukkal állunk szemben, nevük széles körben ismert és elismert, kritikai munkásságukat az utolsó pécsi kiskocsmában – és a brazíliai esőerdőben - is könnyes szemmel emlegetik a kisfröccsök emelgetése mellett, miközben bugyog ki a liberális hormonzacskó tele boldogsághormonnal.

Így megy ez. Nekünk mindig Mohács kell, mindig. Ha Oscar-díj van, akkor is Mohács kell. Sírni kell. Sírjunk. Rajtuk. 

Annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. 


2017. február 23., csütörtök

Nolimpia? - Lelkük rajta…


Ennyi volt. Egy kisebbség fosztotta meg a világ magyarságát attól, hogy egy közös ügy érdekében még egymással szemben álló ideológiát vallók is összefogjanak, együtt örülhessenek, szorítsanak egy olyan pályázaton, ami akár nemzeti is lehetett volna. Sáros bakancsokkal tiporták szét álmainkat azok, akiknek mindennél fontosabb volt saját politikai pecsenyéjük, mint bármi más. Önmagukkal kell majd elszámolniuk.


2024-ben nem lesz Magyarországon Olimpia.

Bármelyik józanul gondolkodó magyar ember fejében nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat valósággá válhat egyszer. Azt azonban rémálmunkban sem gondolhattuk, hogy nem a NOB ítészei, hanem magyar társaink miatt.

Los Angeles és Párizs. Góliátokként emelkedtek ki a kandidáló országok közül, Budapest ebben a hármasban üde színfolt volt, s most először – a gazdaságos olimpiák meghirdetése után - lett volna esélye a győzelemre is.

Néhányunk kevés, néhányunk több esélyt adott erre, de a támogatottság komoly volt. S éppen ezek az apró reménysugarak vitték mindig előbbre és előbbre a magyarságot.

Ha – mint annó Czene Attila 1996-ban Atlantában a külső pályáról aranyat nyerve – befutottunk volna, a remény megtestesítőjeként a fenntartható beruházásokról szóló olimpiák első és később viszonyítási pontnak számító szereplőjeként jelenhettünk volna meg.

Nemcsak azt mutathattuk meg volna, hogy igenis meg lehet ésszerűen rendezni a játékokat, hanem azt is, hogy a jövőben a kis országok városainak van keresnivalójuk a nagyok között is, ha sportról, összefogásról van szó.

Nem tehetjük meg. Nem mutathatjuk meg. Soha nem fog kiderülni.

Azért nem, mert egy nagyon szűk csoport politikai haszonszerzés miatt, külső érdekektől vezérelve és – ne legyünk naivak - talán pénzelve széttörte ezeket az álmokat még mielőtt azok a valósággal legalább köszönőviszonyba kerülhettek volna, azaz eljutottunk volna a pályáztatási szakasz zárásáig.

Véletlen vagy sem, éppen akkor gyújtották be rakétáikat, amikor az ítészek a pályázó városokat járták.

Nyertek, megcsinálták! Örülnek, tapsolnak, mámorban úsznak azok ma, akik nem akartak Olimpiát.

De mit is értek el?

Elérték, amit Párizs és Los Angeles a kezdetektől szeretett volna, hiszen immáron csak ketten maradtak, s nagy rá az esély, hogy Los Angeles 40 év után ismét megrendezheti minden idők legdrágább olimpiáját.

Elérték, hogy ismét összeugrasszák a magyarokat, s az elmúlt években a magyar olimpiáért szorító emberek közé éket verjenek. Puszta demagógiával.

Elérték, hogy azt a nemzeti öntudatot, ami megerősödőben volt Magyarországon és a határon túli magyarokban egy sáros csizmával a maguk által létrehozott posványba tapossák.

Elérték, hogy milliók, akik hittek a magyar pályázat esetleges sikerében, most ismét kicsinek érezzék magukat. Hogy fejüket lógatva, azt mondják, erre sem vagyunk képesek, nemhogy olimpiarendezésre.

Elérték, hogy ez a kis ország, amelynek világszinten sem jelentős ipara, sem temérdek ásványkincse, sem komolyabb hegye, sem tengere, sem említésre tehető érdekérvényesítő képessége nincsen, elbúcsúzzon egy időre ettől a kitörési ponttól is.

Kétes dicsőség, kétes győzelem, kétes teljesítményt ez.

Ezt a romboló, bomlasztó aknamunkát pedig a csendes, szemlélődő, a reményben élő, a jövőben bízó többség soha nem fogja elfelejteni azoknak, akik ma a mellüket verik.

Nem mondom, hogy a közös álmaink ellen hangolók nem magyarok. Hogy nincs fogalmuk az olyan szavak tartalmáról, mint nemzet, hazafiság. Nem mondom, hogy szégyelljék magukat.

Az idő, a többség és a történelem pontosan meg fogja mondani, mutatni nekik, hol van a helyük.

Az emberek többsége soha nem fogja nekik elfelejteni ezt a „sikert”, „győzelmet”.

Hogy ők, akik az aláírások gyűjtését tekintették fő tevékenységüknek az elmúlt hetekben miként néznek rokonaik, barátaik, leendő házastársuk, gyermekük, unokájuk szemébe, s mit fognak mondani arra a kérdésre, hogy

„Miért?” vagy
„Mi volt ezzel a célod?”,
„Igaz magyarnak érzed magad?”.

Mert meg fogják tőlük kérdezni. És előbb vagy utóbb ők maguk is felteszik e kérdéseket önmaguknak is.

A tükör előtt reggelente.

Sminkelés vagy borotválkozás közben.

Vagy az álmukban.

El fognak számolni mindannyian ezekkel a tettekkel, s nem lennék a helyükben akkor, amikor meg kell fogalmazniuk a válaszokat, s meg kell adniuk a magyarázatokat.

A munka és feladat nagy része tehát még hátravan nekik az első pezsgős és konfettis momentumokat követően, akár évtizedeken át.

Lelkük rajta.

2017. február 20., hétfő

Röhej, de nincs min nevetni a Momentum felbukkanásában

Végy néhány fiatalt, kavard meg őket, dobd meg őket egy kis pénzzel, aztán verj át mindenkit, hogy civil vagy, és máris kész az új politikai mozgalmad. Vagyis itt egy újabb röhejes erőlködés. 

Valahogy nehezen vette be az ember gyomra, hogy vannak olyan civilek, akik pénzt, energiát nem kímélve, a családi életüket, a barátaikat félretéve képesek hónapokat azzal tölteni, hogy aláírásokat gyűjtsenek egy olyan ügyben, ami - akárhogy is vesszük - politikai döntés. A Momentum lelkes emberei pedig ezt tették - ugye, önként és dalolva, boldogan az olimpia ellen.  És össze is hoztak - elméletileg - 266 ezer aláírást. De nem is ez a lényeg, inkább az, ahogyan most hirtelen a semmiből (ugyan már) előrukkolnak azzal, hogy ők bizony 2018-ban elindulnak a választáson. 



Badadumm. 

Mert ők csak véletlenül, meg nem is akarták. Aztán itt vannak a szokásos áldumák, hogy "rettenetesen félnek" az emberek, meg nekik olyan a tagságuk, meg annyira nincs pénzük, hogy egyik aktivistájuk ajánlotta fel, hogy kölcsönadja az autóját. 

Nem, azzal semmi gond, ha valaki politizál, vagy politikai karriert épít (vagy akar), ahogyan azzal sincs, ha valaki tanár, vagy mérnök és így tovább. A gond azzal van, hogyha nem vállalja fel. Mégis milyen lenne, ha a tanár azt mondaná, most csak kicsit tanítok, egyébként meg nem, meg nehogy kiderüljön, hogy az vagyok. Vagy a mérnök csak nem vállalná fel, hogy ő tervezte a házat, ami ráomlott a családra?

Közröhej. 

A Momentum pedig ezt csinálta, ami azért is szánalmas, mert a valódi civil szervezetek akcióit is gyanússá teszi. És mégis: ki alkalmazna egy olyan tanárt, aki nem akar tanítani, vagy egy olyan mérnököt, aki nem vállalja a felelősséget? Ki akarna olyan politikusokat, akik civil köntösbe bújva politizálnak? 

Vajon miért-e köntös? Egyszerű a válasz: a baloldali liberális oldal így akar - sokadjára - bázist építeni, átmenteni magát. Ott szöszöl a Momentum mögött Haris Éva, a szocialisták háttérembere, megbukott királycsinálója, aki az ultraciki baloldali főpolgármester-jelölt castingolása után dobta be a jegesvödrös ultraciki Falus Ferencet. Tudjuk, milyen sikerrel. Meg ott van még Szabó Pál is, aki akkorát alkotott az MSZP minisztereként, hogy alig emlékszünk rá. 

És eljőve a Momemtum csillaga, hiszen hát kellene valami. VALAMI. 

Legyen tánc, meg univerzális balhé, ahogy azt a két mémmé vált ősszavazó is elmondta: 



Mégis milyen baloldal az, amelyik arról beszél, hogy ő aztán megegyezik mindenben, zálogházmultimilliomos pécsi szocialista ezt még megfejeli azzal, hogy "Budapesten mi zajlik, arról fogalmam sincs". 

A nagy politikai túlélő ex-szocialista alpolgármester, Kunszt Márta DK-s pécsi képviselő, aki aztán leszögezi csak Gyurcsány Fletó lehet az ország vezércsillaga, de erről senki nem beszélt velük. 

Erre fel néhány nap múlva Gyurcsányt azonnal elkezdi ekézni az MSZP-s Botka László miniszterelnökjelölt-jelölt-jelölt (jelöltke), aki előtt nem sokkal még azt találja mondani a fényes múltú MSZP-elnök, Molnár Gyula, hogy "ők összefognak mindenkivel, akivel lehet". Édes szívem, mondd már meg, hogy mégis kik és kivel?

Nagyon úgy néz ki, hogy baloldalon nemhogy káosz van, meg fogalmatlanság, hanem valójában nem is létezik baloldal, csak marakodókat látni, új és régi huszárokat, akiknek már rég nem számít a baloldaliság, hanem a túlélés, meg némi népszerűség.

Az, hogy az MSZP milyen nevetséges, rozsdás szélkakas, íme egy videó, hogy mennyire nem az elvekről van szó, hiszen a nevetőgörcsös Kunhalmi Ágnes itt még csodálatos dolgokat mond az olimpia megrendezéséről...


Közröhej. De mit is várjon attól párttól az uccaembere, akinek választási lehetőségként Dopeman nevű mosatlan szájú és -életű sötétséget kínálják fel képviselőnek? A Momentumról pedig mindent elárul, hogy elnökségi tagja lehet egy olyan figura, akiről mindent elárulnak saját mondatai:

"istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni".



2017. január 26., csütörtök

Könyörgünk, soha ne hívja ezt a számot!

Semmi gond nincs azzal, hogy az embereknek kölcsönt adnak, meg ki is utalják – többé-kevésbé zökkenőmentesen – a pénzt. Azzal sincs gond, hogy sok üzletkötő 10 milliós kocsikkal virít, és úgy csinál, mint az agyonhajszolt menedzserek – de valami mással azonban igencsak nagy probléma van.

Ugye az nyilvánvaló, hogy leginkább azok próbálkoznak hitelből lakást, házat venni, akiknek nincs meg az anyagi hátterük ahhoz, hogy röhögve kiköhögjenek néhány tízmilliót. Nos, mondjuk ki, ők azok az ügyfélnek hívott lények, akiknek létfontosságú tud lenni, hogy az állam által – azaz a saját adónkból – erősen megtámogatott kedvezményes kölcsönt kapjanak az otthonukra.
video

Ha ez sikerül, akkor boldogok is.

Amit természetesen nagyon köszönnek, de valahogy igazán riasztó tud lenni az a különbség, ami a pénzt nagyvonalúan adó úr/hölgy és a pénzt hálásan megkapó lény között tátong. Az üzletkötő  – menő öltönyben, kosztümben – remekbe szabott új autóval, sokszor 10 milliós kocsival érkezik, magabiztos, nagydumás, lehengerlő. A másik oldal  behúzott farokkal, pofát befogva fogadja el a pénzt. Mindenki boldog persze, hiszen adni legalább annyira jó, mint kapni – szól a közhely. Fogadjuk is meg.

Tehát mindezzel nincs is gond. Azzal annál inkább, hogy simán egy órát kell várni a telefonos ügyfélszolgálaton. Ekkor adtam fel.

Miért van ez így?

Túl drága volt az alufelni az új céges kocsikra, így emberek felvételére már nem tellett.
Aki kérdezni akar, vagy éppen panaszt szeretne benyújtani, menjen inkább a nagy siratófalhoz Jeruzsálembe.
Vagy egyszerűen csak senkit nem érdekel az ügyfél.
Vagy igen, de izé.

2016. december 21., szerda

Gyarlóság, Merkel a neved!

Végre eljött az idő. Igaz, nem a terror (annak sajnos már elérkezett), hanem Angela Merkel német kancellár magába nézésének ideje. Sorozatos merényleteknek, bombatámadásoknak, tömeges erőszaknak kellett megtörténnie Németországban és Európában ahhoz, hogy a legnagyobb politikai befolyással bíró európai politikus ráeszméljen arra, hogy rossz úton jár.

Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek eddig is igaza volt, s ha tovább folytatódnak az Európát megrázó terrortámadások, amelyek valószínűségét – bárhogy szeretnék is másképpen láttatni a balliberális és szocialista eszmék hívői – a nem csökkenő, sőt egyre fokozódó illegális migráció is jelentős mértékben megnöveli, akkor már nem sokáig hallgathatjuk a kancellár és társai ostoba megnyilatkozásait.

A magyar kormányfő – néhány más konzervatív politikustársával egyetemben – már évekkel ezelőtt is világosan látta, hogy meg kell állítani az ellenőrizetlenül Európába özönlő illegális bevándorlók áradatát, mert mindannyiunk biztonsága forog veszélyben.

Merkel asszony mindeddig hitt abban, hogy az Afrikából, Közel-Keletről és Közép-Ázsiából érkező, más kultúrkörben felnőtt és szocializálódott embertömeg nem akar – és nem is lenne képes – integrálódni az európai társadalmakba. Ezért nem kellenek Magyarországra sem olyan emberek, akiknek a legfontosabb szükségletei kimerülnek a promiszkuitásban, a nők megalázásában, az „add ide, mert kell” mentalitás erőszakos megnyilvánulásaiban.

Amíg nem változik meg Merkel kancellár és elvtársai politikai retorikája, addig nem vár fényes jövő Európára. Nem véletlen, hogy Magyarországon egyre többen szimpatizálnak Donald Trump nemrég megválasztott amerikai elnökkel, míg a német politikus népszerűsége folyamatosan zuhan.  A Századvég által készített legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a magyar lakosság „erősen kritikus az EU vezetésével kapcsolatban.


Ez mindeddig így lesz, amíg olyanok irányítják Európát, akik vesznek tudomást arról, hogy Nyugaton a helyzet már nem változatlan… 

2016. december 7., szerda

Advent a pécsi: forró étkek, italok, forró árak


Megint nem jött össze. Ahogy esztendők óta mindig, minden próbálkozás dacára sem.

Szép, szép a feldíszített karácsonyfa a téren, a meseerdő vagy mi, a díszkivilágítás klassz, az idő is egyre inkább télies, a bódék tele áruval, s ha eltekintünk a hangszórókból kitüremkedő néha nagyon gagyi karácsonyi nyálcsorgástól, el is tudom hinni, hogy igazi adventi vásárban vagyok. Itt, Pécsett, a Széchenyi téren.

De aztán ember már csak olyan, hogyha végzett a kínálat mustrálásával, megéhezik, megszomjazik. Pontosabban fordítva, de ez most nagyon mindegy.

A lényeg ugyanaz: bármelyikkel kezdjük, az illúzió oda.

Ugyan megint megígérték, hogy egységesen olcsó lesz a forralt bor, az első nap után már marhára nem így volt (most sem), tkp. mindenhol annyit kérnek a gőzölgő italért, amennyit nem szégyellnek. Van, ahol kétszázért is mérik ugyan decijét, ám az – tisztelet a kivételnek – valójában pancs, meleg víz némi borral és fűszerrel.

Ahol azonban extrát (értsd: például a sima forralt bor nyakon öntve három cent rummal és egy szuper fantázianévvel) is kínálnak belőle, ott akár négyszázötven kemény magyar forintot is elkérhetnek decinként.  „Kétszer két decit akkor ebből a jobból, ja igen, az ezernyolc, itt van kétezer, köszi, nem kérem a visszajárót.” Legyünk urak. Legalább karácsonykor.

Annyira, hogy együnk is, naná. Lássuk csak. Kolbász. Baromi nagy egy egész szál, úgyse tudjuk felfalni.

- Akkor ebből kérnék egy felet.
- Felet?! Á. Nálunk csak egészet lehet venni, mit csináljak a másik felével, tán én egyem meg?
- Add el másnak vagy kenjed a hajadra, te igazi, vérbeli kereskedő – mondanám legszívesebben, de inkább mégse, minek kockáztatni egy elfajuló szóváltást, különösen adventkor, ugye.  Meg amúgy a választék tényleg bőséges, szóval, együnk inkább máshol.

Például zsíros kenyeret. Négyötvenért. Vagy óriás tepertőkrémeset. Hatötvenért. Ezért fonnyasztott lila hagyma is jár. De jó, hogy lehet kapni!  

Az meg már tényleg csak a hab a tortán, hogy a Tüke Kártyát sem fogadják el mindenhol. Úgy látszik, tehetik, mert úgy látszik, hagyják.  

2016. december 6., kedd

Fletó és a bozgorkodás

Nem is olyan régen történt valami december 5-én. Nem is olyan régen történt valami a 20. század elején. Apai nagyapám mikor hazatért, megszökve az SS és az ideiglenesen hazánkat megszálló szovjet csapatok elől, 45 kilósan, morfiumködben átvészelve a drezdai poklot, megcsókolta a magyar földet. Azt mondta, hogy neki soha többé nem kell más, csak az anyaföld. Pécs lett az otthona egy időre, majd az útja másfelé vitte.

Nagymamám aradi volt, szülei hozták át Trianon után. Nagyapám komáromi, bizony az északi, őt három napos korában csempészték át a hídon, hogy magyar állampolgár lehessen. A sors úgy hozta, hogy a családom jó része határon túli gyökerekkel bír, s bizony van itt tót, román, roma, olasz – na a kakukktojás – és kun is, meg még ki tudja milyen náció vére. Egyvalami közös azonban, mindenki magyarnak vallotta magát. És ez így is van, volt rendjén.

Ez most is így van, hiszen a nejem révén a családom másik fele erdélyi, székely és magyar.  Ők azok, akiknek világéletükben harcolniuk kellett a semmiségekért, azért hogy egy román ne mondja rájuk, hazátlanok, bozgorok, vagy hogy ne azért léptessék előre a román kollégájukat, mert az román. De meg kellett küzdeniük velünk is, magyarországiakkal, mert sötétek voltunk, és ma is képesek vagyunk lerománozni a magyarokat.

Ez még megbocsájtható a tanulatlanoknak, a szerencsétlen embereknek, akik a nemtudásuk miatt teszik ez. Ha más miatt, akkor egy bunkó, egy tulok, egy senki. Na, Fletókám, te egy évtizede úgy beleszálltál a magyarokba a kettős állampolgárság voksolásakor, úgy riogattál román invázióval, hogy tudnod kellett, ez hazugság.  Bunkóság volt? Vagy csak még sem véletlenül nincs meg az a pécsi szakdolgozat, ami véletlenül hiányzik? Tanulatlan lennél?

Aztán nemrég még „menekültet” fogadtál be, mert ők jobban mutattak a kiszes színezetű internacionalista szívednek, vagy inkább elveszett liberállelkeket akartál behálózni? Tudod, nagysága, a német kamukirálynő Merkel asszony is már más utat jár, ő is a buktáját kerülgeti. De Te már rég megbuktál, nem 2006-ban az elmismásolt tömegveretés idején - amihez természetesen semmi, de semmi közöd nem volt - , hanem 2004-ben a románozással, te hazátlan.